Art.Pagony

Rendkívül érdekes előadást hallhattunk ma Szalma Jutkánktól mint év eleji, 2018-at köszöntő „extrát”: valamit az angolokról, az angol barokkról – az angol barokk építészetről… Itália, Németalföld, Németföld s a spanyolok: bizony, jószerével e téreket tudjuk csak befogni évek óta (Magyarország mellett, természetesen), így a reveláció erejével hatott a Szigetország építészetének speciális alakulástörténete, a barokkig kinyúló „legyezős” gótika; Palladio múlhatatlan hatása; a sajátosan fejlődő reneszánsz  s a klasszicizmussal kacérkodó, azt előlegző barokk: kastélyok, székesegyházak, parasztházak és tájépítészet.

Bizony, érdemes volna a norvégok, bulgárok, portugálok és románok felé is eltekingetni… Már az, hogy néha kilépünk megszokott (és megszeretett) pályáinkról, már az is frissítő, tudathorizont-tágító Csoportunk számára („Varietas delectat!”)

Tervezgettük elkövetkező újévi óráinkat is, s terveztük a márciusi Nyíltat: valami régi-újat kezdeményezünk az idén is, s ha nem járunk is egyelőre Velázquez végére (vajon megközelíthettük-e bárhol is a teljességet?) – a Nyílt után folytatjuk, mert ott van még Anthony van Dyck, Georges de la Tour és Nicolas Poussin (a franciákkal is adósak vagyunk!), Vermeer van Delft és Frans Hals, hogy Mányoki Ádámról s a magyar barokkról ne is beszéljünk!

A magyarok előtti utolsó barokk téma azonban, ahol akármely időkig ott időzhetünk majd: a halhatatlan, felülmúlhatatlan mester, Rembrandt Harmensz van Rijn lesz! Rényi András nyomvonalain haladva.

De már a nyárra is gondolunk, amikor Zsuzsink és Jutkánk oktat majd bennünket az építészet nyelvére, hogy Gadamerrel, a hermeneutával szólva mondhassuk: Épületek és képek olvasása…

A 2017-es esztendő utolsó találkája volt ma, és extrákkal zártuk az évet (amiként extrával is fogjuk kezdeni jövő pénteken, Szalma Jutka révén angol barokk építészetéről hallgatva-nézve prezentációt, előadást. Utána azonban nincs kegyelem: csak a Nyíltra készülés; csak Barcelonára készülés, fegyelmezett rendben.

Ma Ancikánk referátumát hallgattuk igen modern tárgyról: Atlasz Gábor festőművész és performer, mozgásművész, színházi ember tankörébe nyert felvételt tagtársunk, s e munkáról, a helyszínekről, kiállításokról, eventekről és más különleges kortárs dolgokról számolt be nekünk vetített képei által. Őszinte, érdekes, önkritikus, önironikus, szívmelengető és hasznos előadás volt, a színek domináltak benne: újra átismételhettük Ancika szép festményeit, s láthattunk néhány egészen extra, szokatlan, a művészet fogalmi határait feszegető bemutatót, melyek értelmezéséhez bizony alaposabb ismereteket, gyakorlatot kell még szereznünk. Ancika gondolatai, értelmezései felvillanyzó beszélgetést, vitát generáltak a Csoportban, mely dialógus is mindenfajta haladás, szemlélettágítás alapja.

A foglalkozás végén szó esett egy hajdanvolt diófáról, mely ostorménfává változott; szó volt egy angol szövegről, mely magyarul is olvasható lett volna,

végül pedig egy különleges és a rejtély homályos közegében egzisztáló újabb kori ikonról, melyen egyházi szláv felirat mondja el, hogy Keresztel Szent János poétikusan szenvedő, késő-barokk fejéről van itt szó, s a hozzá (háromszor) lehajló és beszélő, vérző keresztről. Jézus elfogadta nagy elődje mártíromságát, s e gondolatmenet visszavitt bennünket a Kör vezetőjének százszor-szeretett Zrínyijéhez, nevezetesen a Szigeti veszedelem 2. énekének imájához.

Most is szerda, jövő héten is az…; hisz hétvégi Karácsony, majd Újév felé halad, poroszkál vagy száguld mutatónk, íme, elérkezett az Esztendő vége, hamarosan fordul a Föld vészes pörgéssel ki, a pusztulást nem ismerő csillagok közé, ki a vaksötétből, a tavasz s a hosszabbodó napok felé…

Ismételtünk, ismét feltöltekeztünk ma Caravaggióval, Zsuzsi előbb átvette velünk elölről a nagy Szent Pál-Szent Péter prezentációt, hogy aztán végül már csak Pálról, Saulusról legyen szó. Láttuk Rubenst, láttuk Michelangelót és Bruegelt, de láttuk korábbról Masacciót is, az általunk kevésbé ismert Guido Renit, láttuk a mi barokk-lélegzetű, Caravaggio-követő Csernus Tiborunkat,

s Zsuzsi tolmácsolásában hallgattuk Rényi András radikális és drámai felfogású, felforgató, a brutálishoz erős affinitással bíró, kérlelhetetlenül pontos és nagyszabású elemzéseit,

beláttuk, mifélék is lehetnek a pátoszformák,

s hogy mi az, amikor megigézi a nézőt a holtpont, melyben feszült egyensúlyban áll meg a mozgás a festmény teremtő, dinamikus pillanata kedvéért…

Vége az évnek, s jövő szerdán kettős búcsúzással élénkítjük magunkat: Ancikánkat hallgatjuk Atlasz Gábor magántanodájáról, továbbá valamely kicsiny – témánkba vágó – verselményt is górcső alá veszünk.

Az Újévet Szalma Jutka Angliájával kezdjük, de aztán nincs kegyelem Barcelonáig s a Nyíltig,

jó munkát, víg Pagony!!

Még nem Karácsony, de Karácsony mégis – a mi ez évi Karácsonyunk, szépen megterítve, sok finom falattal, kölyökpezsgővel, macskaszem-sütivel, asztaldísszel, verssel, zenével. A téma a különböző felekezetek karácsonyi szokásrendje volt (különösen az ortodox hiten lévőké szolgált sok újdonsággal), de hallgattunk a képek mellé sok zenét is, s ha tombola nem is – ajándékozás volt bőven az idén is. Az asztal, melyet megterítettek a Csoporttársak, minden korábbi szépségek mellé zárkózott fel, s Angyalkáink is tették a dolgukat! A Pagony vezető-féléje pedig különleges téli-fagylaltot kapott ajándékba… Régi Pagony-képek jártak körbe, és a spanyol Karácsony, mi tagadás, pironkodó nevetésre fakasztott bennünket Piroskánk interpretációjában.

Szenteste előtt még találkozunk egyszer, s befejezzük Zsuzsink vezetése mellett Péter és Pál igaz történetét festmények, barokk látomások alapos értelmezésével.

Sokasodnak a feladatok, a programok, tele van a Csoport tervekkel, rendezvényekkel, ünneppel, előadással, tennivalóval. Jól is van ez így, hiszen diákok volnánk, akiknek az a dolguk, hogy a tudomány, az élet s a gyönyörű művészet tárházából minél többet-s-többet merítsenek… Azonfelöl: minden alkalommal névnapja van valakinek, így fenti tudomány-magunkhoz-vételt holmi diósok, meggyesek és rácsosok kíséretében tehetjük meg.

Így volt ez ma is, amikor, Ormos Zsuzsi Caravaggio-előadását hallgatva, a megértés és felismerés, összefüggés-találás kalandjait élhettük át ismét. Előadónk Rényi András tanulmánya s a saját meglátásai nyomán beszélt nekünk a „brutálisan naturalista” festő-zseni Szent Péter- és Szent Pál-képeiről, melyek, a Carracci-festmény társaságában borítják ama híres Cesari-kápolna (Santa Maria del Popolo) három falát. „A holtpont igézetében” jártunk a pátoszformák nyomában, Michelangelo Merisi gravitációval folytatott gigászi küzdelmeit szemlélve.

Köszönjük Zsuzsinknak a szemfelnyitó előadást és – Marikánknak a finom levezetést, mely egy prezentációba foglalta a Szent Péter keresztre feszítése témát, e sorozattal ellentétezve és hátterezve Caravaggio Szent Péterét.

Pál egy következő óra témája lesz, de előbb még önfeledten karácsonyozunk egyet!!

Kedves Pagonyisthes, de hát hogyan is van ez? Miként lett itt hirtelen december, holott nemrég voltunk a börzsönyi rablóvárban, s nem sokkal előtte ama feledhetetlen Firenzében, Pisában?! Lehetséges volna, hogy az idő gyorsan telik, s mi csak azért nem vesszük ezt észre, mert felettünk NEM telik gyorsan, mert ifjúi szellemünk s a művészetekkel való intenzív foglalkozás úrrá lesz a mindent beőrlő, felforgató múlékonyságon… No meg: az önirónia!

Ma két vég-etűdöt hallgattunk, s Bodránk, ill. Antóniánk előadásai révén Tizianót, Caravaggiót és Rubenst egyszerre, egymás mellett csodálhattuk. Mindkét prezentációba belekezdtünk már korábban, s most értünk mindkettő végére. Hajdan Tizianóval valószínűleg hónapokig foglalkoztunk; Rubensszel kevesebbet, de Caravaggio megismerése még e mostani, hosszú, alapos vetítéssel-életrajzzal sem ért korántsem véget: a rész-elemzések hátra vannak. Ismét átérezzük, milyen jó is, hogy nem kell sietnünk; nem sürget senki; hogy valamennyien egyetértünk abban: fontos, hasznos és örömteli az ismétlés, új szempontú új mintavétel korábban felvázolt témáinkból. Tiziano gyönyörű, finom női portréja; Rubens felhabzó, hullámzó, felszakadó vonalrendszere, szín-orgiája, kontúr-nélkülisége; Caravaggio elképesztő rajztudása, súrlófényei, értelmet és érzékeket megzavaró hermafrodita szépségei és a finomnál is finomabb Loretói Szűz…

Következő alkalommal Szent Péter és Szent Pál következik, Caravaggio által, Zsuzsink révén.

Antóniánk és R. Piroskánk nagyon’ jóvoltából ma ismét, de most már életrajzzal együtt tekintettük át Caravaggio munkásságát, életszakaszonként, részletező, sok képpel; s kaptunk ennek következtében árnyaltabb, összetettebb képet egy vademberről, egy szenvedélyes, bűnös lélekről, ki elképesztő módon tudott festeni, és elképesztő módon ismerte az embert! Önmagát is így ismerhette; mi azonban mindegyre kiismerhetetlennek, érthetetlennek, elképzelhetetlennek tartjuk, látjuk. Minden bizonnyal azért, mert élő emberben zseniálissal sosem találkoztunk…

Sok kérdés felvetődött a Csoportban, Antóniát hallgatva, és kezd érni bennünk, miről is beszélünk majd a 2018-as Nyílton, miként mutatjuk majd be „négy szál barokk rózsánkat” hűséges közönségünknek.

Utána pedig Barcelonáé volt a szó, amely talán igaz sem lehet! Még hogy a Pagony a katalán fővárosban? Még hogy Gaudí városában? Még hogy a repülőn, s később kihajózva csaknem a nyílt tengerre…? Csakhogy hamarosan eljön február is, s véle ez a csoda, amiként csoda Caravaggio és Velázquez és Rembrandt és a Carracci-fivérek művészete is! Nagyon sok mindent el kell még végeznünk a művészet szabad térein.

A mai alkalommal visszatértünk kicsit Tiziano velencei világába, s arra kerestük a választ, milyen összefüggések találhatók a mester életútja, művészete, társadalmi szerepe és a barokk Rubens között. Bodránk előadása, dilemmái, felvetései felidézték bennünk a nem is oly régi reneszánsz foglalkozásokat, s az óra után jóval világosabban láttuk a reneszánsz és a barokk különbségeit, még ha a kései Tiziano-vásznaknak erős is a rokonsága Rubensszel; még ha mindketten az élet s a művészet fejedelmei is voltak a saját korukban.

Megláthattuk Tizianónak az Ermitázsban őrzött tizenhét éves kori első képét, mely oly igen különbözőnek tűnt azokhoz a festményekhez képest, melyeket korábban megismerhettünk: de hiszen gyakran tapasztaljuk ezt máskor is a zsengék esetén. Érdekes, hogy mivel Bodra Tiziano-tanulmányaink során még nem volt a Csoport tagja – egészen más szemlélettel és irányból mutatott most rá a mester festészetének jellegzetességeire. A két, kissé másfelé pillantó szem; a kálvinista és a katolikus más-másféle válasza a test feltámadására; a kontextuális narratológia és a női szépség mibenléte, elkülönítése: az Égi és Földi Szerelem voltak még többek közt témáink. Két mester, kik közül a második egyfajta stafétabotot is átvesz, miközben profanizál, s még legszebb bibliai jelenetei is valamely hétköznapiságot, a szakralitás ellentétét hordozzák a korábbi nagy művész vásznaihoz képest… Egy új kor van születőben, s örvendezzünk-e eme változásokon?

Szép és különleges alkalom volt a mai péntek: egy kiváló fiatal művészettörténészt, építészet-történészt hallgathattunk Bodó Péter személyében, akit hozzánk Ormos Zsuzsi kalauzolt, s aki nékünk Csete Györgyről tartott előadást, megemlékezést.

Nagyon izgalmas volt az organikus építészethez fűzött magyarázó előadás, a vetítés (nem egy helyen magunk is jártunk, gyönyörködtünk), s a szecesszióval felmutatott kapcsolatok még barcelonai utunkat is segítik majd. Mint egy mesevilág, akár Hundertwasseré, akár Gaudíé – csakhogy egészen más mégis. Hányféleképpen is lehet szép, magával ragadó, lám, egy épület is, nemcsak szeretett festményeink! Méghozzá Bodó Péterről megtudhattuk, hogy a „mi” Sándy Gyulánkkal foglalkozik – a Bethlen Gimnázium nagyszerű építészével. Ezáltal még közelebb került hozzánk,

s a következő órán elkötelezetten folytatjuk barokkunkat, a rég várt s remélt Bodra-előadás – Tiziano és Rubens révén.

Antóniánk pedig készíti már a Caravaggio-összest!

Ma délután a holnapi múzeumjárásra készültünk: Csoportunk végre birtokba szeretné venni az ez évi Őszi tárlat képeit, s Ancikánk vezetésével a mai foglalkozáson a Tornyai-plakett nyertesének, Ilona Keserü Ilonának a munkásságával, elképesztő, egyedi, de a régmúlt mestereihez visszanyúló színhasználatával (cangiante) ismerkedtünk. A Csoport egészen kiemelkedően szerepelt e szín- és fénytani összefüggések megértésében; kivált a Csoport vezetője jeleskedett a komplementer színek-, de még előbb: maga a fény és szín mint evilági szubsztanciák fizikai felfogása körül. Javasoljuk neki az általános iskola 8. osztályának újrajárását… Mindazonáltal, értettük, amit értettünk, de Keserü Ilona fénnyel telt színeit, formáit, világban-jártas, tudós munkásságát közelebb állónak érezzük magunkhoz, mint e mai óra előtt, s ezt lelkes, maga-is-festő előadónknak s a kiváló vetítésnek köszönhetjük.

Jövő héten könyvbemutatót tartunk (Shaby), és jeles vendégünk is lesz – mindez nem tartja vissza, sőt ösztönzi a Pagony tagjainak tetemes részét, hogy pulykát, ludat, de lehet: kengurut vacsoráljon Márton napjára…

És szegény, gyámoltalan Caravaggiónk?! Ki fogja bemutatni az ő szenvedélyes, „átok-és-ima” életrajzát, képein keresztül?!

 Vastaps és 4 szál virág: ennyiben volna összegezhető metaforikusan mai önképzőköri foglalkozásunk, és köszönjük az élményt és tudáskapszulát Bagi Marikánknak!

A Carracci-fivérek volt mára a tét és az ajándék, hogy mielőtt még a mord naturalista, a zseniális és fékezhetetlen (de azért szerethető is! lásd: Loretói Madonna) Caravaggio művészetének megismeréséhez, feldolgozásához kezdenénk – vizsgáljuk meg kortársa, a jóval hagyománytisztelőbb, jószerével még az érett reneszánszban gyökerező mester-hármas Annibale nevű, legjelentősebbnek tartott tagját.

Eleinte a bemutatott festmények oly igen emlékeztettek Raffaello klasszicizmusára, hogy aggódnunk kellett: meg tudjuk-e egyáltalán pillantani Carracci egyszeriségét, sajátlagosságát, csak őt jellemző stílusát; s meg tudjuk-e pillantani a reneszánsz jegyek mellett a barokkot is. A hosszú prezentáció végén mindkét kérdésre választ kaptunk, dilemmáink feloldódtak. Olykor még a manierizmus keze-érintését is megéreztük Annibale ecsetjén, de leltünk egészen elképesztően modern képeket is, melyek messze meghaladni látszottak a barokkot. Emlékezetes, igen tartalmas óra volt, melynek végére elhatároztuk: barokk virágcsokrunkhoz a két itáliai s az egy németalföldi rózsa mellé egy spanyolt is vázába helyezünk 2018-as Nyíltunkra.

Legközelebb azonban az Őszi tárlat díjnyertes festőnőjének, Ilona Keserü Ilonának a munkásságával fogunk foglalkozni, még mielőtt Elek András tárlatvezetését meghallgatnánk. Számítunk Ancikánk felkészülésére, referátumára…

Az extrák szenvedélyes korát éli Csoportunk, de hisz hogyne hallgatnánk meg Zsuzsinkat, aki „Barangolóival” megjárta a Plitvicei tavakat?! Csodálatos őszi képek 96 (!) vízesésről, féktelenül keskeny pallókról, fényködös, áttetsző vizekről, meghatározhatatlan mélységben heverő ágakról s bogakról. Ha nem Barcelonába készülnénk, ide szeretnénk menni mindannyian!

Mai második extránk ismét a festészethez kötött: a pétervári Orosz Múzeum kincseit fedte fel előttünk Piroskánk gazdag prezentációja, mely híven követte az oroszból fordított Kazovszkij-levelezést, e félig orosz, félig magyar művész speciális művészeti érdeklődéseit (Szerov, Vrubel, Korovin s a többiek, csupa új arc, új kéznyom, csupa ismeretlen világ…).

Legközelebb pedig, még mielőtt a tartós Caravaggióba kezdenénk, Bagi Máriánk kezétől egy nagy Carracci-prezentációt tekintünk meg előzetesként. Akár vele is kezdhettük volna a barokkot, hisz szigorúan véve, születését illetően ő a „legkorábbi”, ámde a „barokkság abszolútuma” provokáló erővel köt bennünket most már az épp befejeződő Rubens-tanulmányokhoz.

És vár bennünket az Őszi tárlat, Kondor Attila kiállítása s az előttünk álló Szabina-könyvbemutató, ill. a Zsuzsi által ma bejelentett szép emlék-program: csak győzzük erővel a sok magunkra osztott feladatot!

Ragyogó napsütés és meleg jellemezte mai délutánunkat, de a Kör vezetője egy csomó létösszefüggés miatt igen szomorú volt… Szerencsére kedves Csoportja, mint mindig, felvidította, felpezsdítette, életre kapatta. Németh Kati holmi kiváló extrákkal állt elő: a korábban megbeszélt irodalomelméleti fogalom, a metalepszis (alászálló határátlépés, transzgresszió) nyomába szegődve talált szórakoztató, meglepő és elgondolkodtató képeket, ahol a pajkos számítógépes szakember kilépteti és megforgatja maga körül a képi világok szereplőit. Így láthattuk Mona Lisát, amint, hűlt fej-helyét sötéten hagyva kikukucskál a keret mögül, s látjuk a Teremtőt is Michelangelo freskóján, amint huncutul lecsapja a képkeret mellett lévő villanykapcsolót.

Néztünk még néhány meghökkentő street-art képet is, készülve Barcelonára s a Ramblára, de végül mégis Caravaggiónál kötöttünk ki, RP (!) kiváló gyűjteményét követve. Lesz kedvünk e témához is, csak lélekben készülnünk kell vadságára, nem egyszer brutalitására, éles árnyékaira, metsző fényeire. És a háttér nélküli, hervadó, örökszép egyetlen csendéletére.

Október van, de kissé elgondolkodtunk már a jövő évi Nyílt barokk programján, ám e gondolataink még nem publikusak!

De hisz nemcsak barokk gyerekek voltak! Sőt, majdnem voltak ősember-gyerekek is, csak azokat még nem ábrázolták, mert kicsinyek voltak a vadászathoz… Mihályné Erzsike a Tőle megszokott lassú alapossággal, hit és kétely vegyülékével, magatartása révén mindenkitől megkívánva s elfogadtatva a nyugodt, módszeres figyelmet – így vizsgáltatta velünk a gyermekábrázolás történetét a művészetben, korról korra haladva, vázlatosan. Rákóczi Fejedelmünk meggyötört menhelyi öregasszonyra emlékeztető arcképét szívesen feledném (holott ez is igen tanulságos volt); Murillo valóban kicsit édeskésre vette a nagyvárosi nyomort, akár később nem egyszer Dickens, de Velázquez bodegon-jai a maguk barokk realizmusával – lenyűgöztek mindnyájunkat. Ugyanígy korábbról az ikonok Krisztus-gyermekei, majd a reneszánsz bájos bambinói. De mindennél jobban a járni tanuló kis fehérkés gyermek Krisztus Bruegeltől, praktikus kis járókeretével!

Pedagógiát, pszichológiát és türelmet is tanultunk ma Erzsikénktől, s legközelebb a Rejtőzködő Nélkülözhetetlent és a Kacagó Gerlét hallgatjuk, mindkettejüket valaminő extrával, a Csoport kedvére. Bodránkban pedig csak halkan reménykedünk…

Az angol építészet s az angol barokk még nem, de Palladio már igen – ismét építészeti szakértőnket, Juditot hallgattuk egy zseniális emberről, aki kőművesként kezdte; akinek valószínűleg sosem volt elég pénze; akinek gyermekei nem követték apjuk pályairányát – és akit azóta is tisztel és csodál az egész világ; s akinek az eredeti neve egyszerűen „Gondola” volt. Palladióról hallgattunk-néztünk ma előadást – kis reflexió (vissza-hajlás) az érett reneszánszhoz, hogy még jobban érzékeljük a barokk másmilyenségét.

És: ha a heti blogokból eddig nem derült volna is ki, most bevalljuk a hazai és nemzetközi érdeklődőknek, hogy Önképzőkörünk tagjai már nem fiatalok. Nem is öregek természetesen, de első ifjúságukon mindenképp túl vannak. Ámde a szellem, mely őket s péntekeiket (most éppen a keddet: rendhagyó időpont) uralja, az a fiatalos, szűnni nem akaró érdeklődés és kíváncsiság. S e szellemben fogják befejezni a Rubens-témát is, s kezdik majd el hamarosan a féktelen Caravaggióval való, hosszabbra tervezett foglalkozást, talán épp az egyes-egyetlen, háttér nélküli, hihetetlenül modern Vanitas-csendélettel…

De még nem a jövő héten, mert akkor barokk gyermekeket nézünk Mihályné Erzsike vezetésével!

Rubens vallatásának végére érve lassan, ma egy különösen izgalmas prezentációt néztünk végig Ancika kezétől, s az ugyanő előadásától kísérve. A téma eleinte csupán a női portrékat vette célba, de utóbb kinőtte magát, s igen szép áttekintést láthattunk-hallhattunk Rubens portréfestő művészetéről általában: önarcképeiről, első és második feleségéről, számos gyermekéről, édesanyjáról s jeles megbízóinak soráról. Ancika beleszőtte vetítésébe az életrajzot, így búcsúzóul még e festő-fejedelem életének fő eseményei, alakjai is előkerültek ismét, bekeretezvén s tényeiben átismételvén a vele való, hosszúra sikerült foglalkozást. Beszéltünk a különlegesen finom és nemes, jellegzetes Rubens-arcról is, illetve a két szem különös együtt-állásából fakadó megelevenedést a rubensi arcmásokon.

Lenyűgöző az a barokk realizmus, amellyel Rubens az embert, az arcot, a testet ábrázolja. Ahogy minden mesterségbeli fortéllyal tisztában van, ahogyan az embert ismeri. Ancika külön figyelemmel emelte ki a két feleség jelenlétét, szerepét Rubens életében, továbbá a művész karakterét, világban-jártas voltát s híres műhelyének működését. Ormos Zsuzsi kommentárjait külön köszönjük, s várjuk a következő órán a Palladio-vetítést mint extrát Szalma Jutkánktól, hogy aztán még, két alkalom erejéig, Rubens körül forogjanak péntekeink.

Szerencsére múlt alkalommal nem lettünk kész Zrínyivel, s így lehetett még róla beszélni ma is. Zrínyi, a szigetvári magyar-horvát költő és nagy eposza: barokkabb a barokknál, legalábbis -- maga a barokk. Hősiessége, katolicizmusa, misztikus kereszténysége, színessége, roppant méretei, drámaisága, szövevényessége, de e szövevényességen belöli szilárdan felépítettsége teszik azzá. Ígyhát ma megismerkedtünk Deli Viddel és Demirhámmal; Borbálával és a szultán-lánnyal, Cumillával; sőt Delimánnal, a tatár fenevaddal és Farkasits Péterrel, ki Petőfi előtt mondja el az Egy gondolat bánt engemet… kesergőjét.

Sors bona, nihil aliud! – mondjuk Zrínyivel, és elhagyjuk őt, ám nem feledjük, amiként Eszterkénk előadását s hozzászólásait sem.

Klára pedig egy Katalin-tisztázó opusszal örvendeztette meg a Csoportot: a korábban említett, majd alaposan megtekintett Rubens-vázlat, ill. a belőle készült óriáskép a Bagi Marika által végzett kutatások nyomán kitisztult: látni már, hogy Alexandriai Szent Katalin az, akinek a gyermek Jézus a képen az eljegyzési gyűrűt nyújtja. Nem sienai név- és szentség-rokona tehát, mivel felfedődött a kép egy parányi részletén a parányi, de annál vészes kerék-darab: Alexandriai Szent Katalin attributuma… Mit tesz a nagyítás! Mit tesz a figyelmes, lassú, alapos kép-nézés! Már Bruegelnél, Grecónál érzékeltük!

Legközelebb Ancikánkat hallgatjuk Rubens nőalakjairól.

Dratsayné Eszterkénk volt ma szíves beszélni nekünk gróf Zrínyi Miklósról mint barokk szerzőről, gondolkodóról, hazafiról és államférfiról, a Szigeti veszedelem című nemzeti eposz szerzőjéről. Eszterkénk tiszta érzülettől fűtött szavait, vallomással telt műértelmezéseit csoportunk mindig meghatott örömmel hallgatja. Sőt, minden esetben szavalatot vagy vers-felolvasást is hallhatunk Tőle, egészen eredeti felfogásban, szívmélyről jövően. Eszterke mindent kidomborított a költő Zrínyi emberi egyéniségében és nagy műve egészében, ami a barokk jelleget: hősiességet, pátoszt, bonyolult szerkezetet, nagyszerűséget és misztikát mutatja, ilyenformán rímelve eddigi tanulmányainkra.

Ezt követően, bár a részletes prezentáció megtekintése már a jövő órára marad, meghallgattuk, mik is voltak a nagy Zrínyi életelvei, jelszavai (Sors bona, nihil aliud!); milyen volt heroikus kudarcokkal teli életpályája, nagyszerű tervei miként érintették volna nemzetünket, ha a bán, ereje teljében, nem pusztul el a kursaneci erdőben 1664 őszén…

Tovább akartunk menni, s befejezni Rubenst, ámde egy foglalkozást még rászánunk e csupán Széchenyi Istvánhoz mérhető hősünkre és nagy művére!

Rubensről beszéltünk, tőle vetítettünk a mai, első őszi napon is, méghozzá ismét mitológiát, Paris ítéletét, két változatban. S mivel e képeken a szép hölgyek (istennők) modelljei a művész hitvesei voltak -- mint előadónk, Ormos Zsuzsi mondta tanulmányai alapján –, e festmények teljes mértékben Rubens saját munkái, a híres Műhely egyetlen vonást sem tett bennük. Hosszan időztünk a görög mitológiánál, mindig is szerette a Csoport az e tájakon történő búvárkodást, s szó esett a ragyogó kék mediterrán ég alatt a Végzet megkérdőjelezhetetlen, kijátszhatatlan hatalmáról és arról, hogy aki mitológiával kíván foglalkozni, tanuljon meg eltekinteni a lineáris és esztendőkben, életkorokban mérhető időtől, mert itt egyetlen képen lehet jelen Paris, ki majdan, mint véle körülbelül egyidőst öli meg azt az Akhilleuszt, aki az alma odaítélésekor még meg sem fogant…

Kláránk előadásában aztán (nagy valószínűséggel, és Gombrich intencióját követve) a Sienai Szent Katalin eljegyzéséről szőtt ízig-vérig barokk képet (erős vázlatot) hallottuk elemezni: átlós kompozíció, festőiség, csillapíthatatlan mozgás, mindent uraló testek és drapériák, mozgalmasság, alakok nagy száma és – ismét csak – „időben” teljesen képtelen együtt-jelenléte, szenvedélyek és misztikum, hihetetlen mesterségbeli tudás öltözetében: igen, ez ő, a festő-fejedelem, Rubens. A Tizianók, Goethék fajtájából. Hogy vizsgálódásunkat megnyissuk az irodalom térei felé is. Legközelebb amúgy is Zrínyi Miklós barokk eposzával fogunk megismerkedni!

Ismét Németh Katinké volt ma a szó --, de csak Máriánk után, aki erőt s fáradságot nem kímélve, ismét kirándulni hív és visz bennünket, méghozzá ama veszélyes, ám oly igen vágyott, varázslatos Barcelonába, méghozzá az elkövetkező év februárjában: nagy csoda lesz, Picasso, Gaudí, Miró és a tenger, hogy a vad sziklákat Montserrat felett ne is említsem, s árnyékukban a bencés apátságot (melyet is csoportunk legbátrabb tagjai /már most kijelenthetjük/ libegőn fognak megközelíteni!).

A prezentáció az amazonok rubensi világába s a szabin nők közé vitt ma bennünket, hogy a szédületes kompozíciójú barokk képek nézése közben újabb mitológiai ismereteket is szerezzünk. Szó esett a nagy Vergiliusról is, Aeneas alakja megalkotójáról és heroizálójáról; arról a Vergiliusról, kit egyik eclogája miatt a középkor pogány szentnek tekintett, s így lehetővé tette, hogy az eposz szerzője Dante vezetője lehessen a középkori pokolbugyrokban (jómaga is pokol-lakóként!)… És még mindig maradt hátra előadás Rubens munkásságából! És hátravan még Zrínyi eposza is, Pázmány Péter körmondatai – Caravaggióra csak azután kerülhet sor!

 Péreli Zsuzsa művészetének jegyében telt a mai délután: az önképzőköri foglalkozáson PiroSkánk prezentációját és szöveg-applikációját néztük, hallgattuk – átismételve a már többször is látott tárlatot. Ehhez járult aztán a kiállítászáró egyórás beszélgetés a művésznővel a Tornyai János Múzeumban. Igen, most már talán mondhatjuk, hogy tudunk valamit Németh Katink kedves alkotójáról… Egy hiteles embert hallgathattunk, aki minden bizonnyal boldog ember is lehet. Képei, szőttesei, montázsai és akvarelljei sokféle örömet okoztak csoportunknak: egy a festményekétől igen különböző világ, melynek képi elemei, összefüggései festményen alig elképzelhetőek s aligha aratnának tetszést naivitásuk, a kalendáriumok és képeslapok világára emlékeztető mesebeli és banális voltuk miatt, a kárpit, a gobelin műfaja azonban mindezt nemhogy megtűri, de kívánja is. Talán az angyalos képek ragadták meg legjobban a csoportot, míg oktatójukat az a kegyetlenül fájdalmas, összegyűrt levél, mely a földszint első termében fogadta a nézőt, s egy erdélyi menhelyre szakadt gyermek vallomása volt, keretezve Péreli visszafogott művészeti ötleteivel.

Legközelebb azonban valóban elrabolják a szabin nőket, Romulus és Remus is előlép talán, s ama amazoni híd is feltűnik majd, más harci összefüggésekben…

Ismét Rubens festményeit nézegettük, és ismét mitológiai témákban: Németh Katink igazított el bennünket különös alapossággal Hermész, Argosz, Héra és a szegény, bögöly-üldözte, tehénné változtatott Ió történetében, apró, de annál izgalmasabb részletekkel örvendeztetve meg a csoportot. A témát Rubens több ízben is feldolgozta, s mi nemcsak a mitológiai témákkal, de a festményekkel is alaposan megismerkedtünk, látva a jellegzetes barokk haránt (átlós) kompozíciót, a jól kiválasztott epikus pillanatot, mely magába gyűjti a történet egészét, a színeket, a mozgásokat. A Leukipposz leányainak elrablásán a hatalmas, izmos, húsos testek dinamizmusát, ruganyosságát, már-már súlytalan elrugaszkodását, alig-földet-érintő voltát szemlélhettük, csodálva a festő rajztudását, komponáló készségét s az angyali-arany hajú, velencei dámákat meghazudtoló, vonakodva sikoltozó és menekülő széplányokat.

A szabin nők elrablásáról és az Amazonok csatájáról hosszabban kell még szót ejtenünk a következő órák egyikén, a témához kapcsolva szerkezeti párhuzamként Hollósy Simon Zrínyi kirohanása c. vásznát, de az Anghiari csata kartonját mint előzményt mindenképpen.

Szó esett a festészet pátoszformáiról is Rényi András gondolatmenetét követve, Rembrandt Médeia-rézkarcát felidézve,

tartalmas, jó óra volt ismét, a végén nagy tapssal Németh Katinknak…

Visszatértünk az extrák és kirándulások (Börzsöny-túra; mindszenti Tisza-part Ormos Zsuzsinál), a békéssámsoni könyv-bemutatás, kiállításmegnyitó után „barokk hétköznapjainkhoz”: Bodrogi Katink beszélt a Csoportnak Rényi András kitűnő tanulmánya nyomán (A holtpont igézete) Caravaggio Sírbatétel című római óriásképéről és Rubens e festményről készült kicsiny, vázlatos másolatáról, mely kép is több ponton radikálisan különbözik az eredetitől. A kiváló tanulmány alapján kiváló kiselőadás született, mindannyiunk örömére. Bizony, nagyon figyelnünk kellett, és sok kérdés is elhangzott a hallottak alapján. Rényit főként a Caravaggio-kép drámaisága, ereje, naturalizmusa érdekelte (effajta radikalitás és színpadiasság ragadja meg El Kazovszkij művészetében is), mi viszont nagyon figyeltünk Rubens „stilizációjára” és „szentimentalizálására”, „kétdimenziós festőiségére” is. Megint haladtunk, jövő alkalommal pedig egyrészt talán további Sírbatételeket is megtekintünk; másfelől Németh Katinkat hallgatjuk, aki néhány mitológiai témát tisztáz Rubens-festmények témái nyomán.

Talán nem is hihető, hogy a nyár közepén járunk máris! Ami óráinkat illeti: a nyári extrák vegyülnek kitartó törzsanyagunkkal, azaz a barokk-első Rubensszel. Bár ha figyelmesebben szemléljük: Syrinx és Pán története, Reviczky Gyula saját korában oly igen híres költeményével (Pán halála) és a novemberi kökörcsin-virágzással együtt akár extrának is tekinthető, még ha Rubens egyik jelentős mitológiai tárgyú festményéhez kapcsoltuk is (Pán és Syrinx). És extra lesz a hétfői mindszenti látogatás Ormos Zsuzsinknál, továbbá a csütörtöki Békéssámsonra ruccanás Szabina könyvét megtekintendő,

hogy az augusztus 18-i Péreli-kiállításlezárásról már ne is ejtsünk szót! De haladunk Rubesszel is, akit időközben, észrevétlenül, megszoktunk és megszerettünk: mind egyéniségében, mind életrajzában, mind óriás témáiban, mind csodálatos festői készségeiben! Jövő alkalommal Bodránkat hallgatjuk két Sírbatétel-kép (Caravaggio és Rubens) összevetéséről, Rényi András tanulmánya nyomán…

Ismét túlvan a Csoport egy nagyszerű kiránduláson, ficam, esés, riadalom, eltévedés szóba sem került, csak béke, nyugalom, világlátás, ismeretszerzés s barátságaink elmélyítése. Igaz, többen forgatták az Ördög Bibliáját is, de szívük rajta, pénzben nem játszottak, s szelíd, csendes tagjaink is új arcukat, kedves, vidám élénkségüket mutatták. Egyébként is: egy elvarázsolt kastélyban laktunk, ha nem rablók tanyáján az összeharácsolt kincseken… Nem feledjük Margitkát sem, a végtelen portikuszú palota Hamupipőkéjét, aki bizonyosan nem lehetett 50 esztendős, ahogy magáról állította: csak sokkal fiatalabb, szebb, kedvesebb!

A hegyek (Bugyihó! Jancsi-hegy! Morgó!), Magyarország észak-középi szép szeglete a bundás erdőkkel, patakokkal, kisvasúttal és hajtánnyal, arborétummal és hiúzok hírét keltő gondos intézményekkel! Hűvös, nedves, sötét, madárdalos erdők, királyréti tisztások, kanyargó utak, virágok, tavak, parányi, szelíd egérkék és kismadarak – ezt láttuk, ezekre emlékszünk. S a barátságra, mely minket összeköt. Ma többszöri vetítéssel emlékeztünk meg minderről,

jövő héten visszatérünk a barokk vidékeire.

A születésnapok pedig ez alkalommal epres színezetet kaptak, szalmás beavatkozással!