Szeretett Mártánkat hétfőn búcsúztatjuk Szentesen, és ma megemlékeztünk Róla foglalkozásunk elején, Ancikánk prezentációjával, Gézánk versével. Arra a Mártára emlékeztünk, aki oly igen szépen, mély hangon szavalt; akinek egy kicsit mi voltunk a családja; aki oly igen egyedül volt a világban; aki oly szívesen mutogatta nékünk Szatmárnémetit egyik kirándulásunkon; és akinek utolsó idejét Marikánk oly tapintatos erővel és figyelemmel könnyítette meg…
Nádai Márta, kedves! Sosem feledünk, Lajosunk mellé helyezünk szívünkben.
Aztán a sok előttünk álló programról beszéltünk: Gyuláról, a Madách Társaság őszi közgyűlése nyomán érsekvadkerti-alsósztregovai-ipolytarnóci utunkról, a Spartacus-balettről és a jövő heti szegedi Louvre-filmről.
Manierizmusunk ismét várakozni kényszerült (a Nagy Vasari kirészletezésével együtt), de végül frenetikusan törhetett elő Szabinánk Arcimboldo Józsefében (Giuseppe! lám, ő is magyar volt; vagy uruguay(i)!). Micsoda emberarcok állatból, növényből, termésből, könyvből, csontból, fából… egy szürreális, hideg, középpontnélküli világ a 16. századból: istenadta tehetség, rafinéria, virtuozitás és ötletek – ím, a manierizmus ismét-másik arca…
Hamarosan Grecóhoz érkezünk!
