Art.Pagony

Ma az olvasóteremben főpróbát tartottunk, mikrofon, kedves fiatal informatikus, maszkok, végre megszólal a barokk muzsika…, s jött mindenki, végre: Szigligetről hazatért „másik” (Csókayné)  Piroskánk, és viszontláttuk Antóniánkat is! Nem beszélve arról, hogy Erzsébet-napi sütiket kóstolhattunk, s hogy szerdán Cézanne-nézőbe megy egy parányi Pagony-delegáció.

Haranghyné Ancika, úgy tűnik, igen jól ért e változó-váltakozó gépek és csatlakozások, zene-megtalálások és file-keresések dantei-sötét erdejéhez, méghozzá türelmes, és kedvesen segítőkész is tud maradni végig, megbékélve mások ügyetlenkedéseivel.

És köszönjük Csoporttársainknak azt a lelkes szorgosságot, mellyel a Galéria-falra felkerítették kiállítandó képeinket, s a hozzájuk applikált szövegeket! Mindenki teszi a dolgát, s hogy e mostani, rendhagyó időpontban megvalósuló Nagy Nyílt jóval rövidebb lesz az eddigieknél --, meglehet, üdítő is lesz sokszorosan megterhelt jelenünkben. Lehetett volna több előadás, több előadó is, de inkább az volna, kísérletképpen, a javaslat, hogy próbáljon mindenki kötetlenebbül, szabadabban, amennyire lehet, a papírtól elszakadva, mintegy mesélve-magyarázva, az érdekességekre fókuszálva beszélni --, hogy közönségünknek is több öröme, megértés-lehetősége teljék benne.

Változatos a műsor, szép a műsorfüzet, hiteles a kiállítás is (sok, jól kiválasztott kép!), s reméljük, hűséges közönségünk elámul Maulbertschen, Bogdány Jakabon, Editként barokk ruháin, (átkapcsolva a jelenhez is), Judit konzekvensen elővarázsolt új kastélyain, nem is sorolom tovább.

Bátrabban, önállóbban, kötetlenebbül: azaz szabadabban! Legyen ez az új jelszó, irányadó az elkövetkező időkre (melyekben a copf és a rokokó lesz majd az uralkodó)…

A számítógépek hűtlensége és irántunk újabban tanúsított rosszindulata ellenére – igen jól sikerült a péntek délelőtti foglalkozás: mert bár a nagy Szépművészeti-s eligazítót valahogy sehogy sem leltem fel, ám a Cézanne és elődei-utódai prezentáció, mellyel pesti tárlatnézésünket szerettem volna előkészíteni – komoly megbeszélésbe, eszmecserébe, gondolat-ébresztésbe torkollott, és, azt lehet remélni, közelebb vitte a Csoportot e konok, komor művész céljainak, intencióinak megértéséhez. Barnában-sárgában, kékbe játszó zöldben fogant keményen lágy világához.

Gyakrabban kell ilyen megbeszélés- és vita alapú, kitekintő, problematizáló órákat tartanunk, azt gondolom! Hisz „látni tanulunk!”, hangsúlyoztam már annyiszor, s e beszélgetős órák komoly hozadékkal járhatnak…

Volt azonban másik nagy örömünk e pénteken: Kláránk és Imolyáné Erzsikénk végre ismét közöttünk volt, együtt dolgozhattunk, szót válthattunk!

Jövő héten főpróba, majd a szokatlan időben, veszélyek közt hajózó Nagy Nyíltunk következik…

Sok megbeszélnivalónk volt a mai napon, mindenekelőtt végig-kérdezgettük betegeinket, gyengélkedőinket – a Társak közül ki mit tud Róluk. Utána a Cézanne-tárlat meglátogatásáról beszéltünk, jövő órára téve a vetítettképes előkészületeket. Nem lesz könnyű megbirkózni e furcsa, szigorú, kemény, darabos Mesterrel, kinek konok elkötelezettsége, úgy tűnik, az egész 20. századi modernizmust bevezeti. Ősei vannak, utódai, követői is --, de Ő maga tűnik a legnagyobb rejtélynek! Szót ejtettünk a Nyíltra készülésről is – semmi más miatt nincs aggódnivalónk (hisz maximális igyekezettel állítottuk össze a bemutató programját), csupán a megújult könyvtári laptop-park és informatikai közeg adja fel nekünk a leckét – ahogy ma pl. Németh Katinak a Maulbertsch-háttérzene esetén…

A mai prezentációk csodaszépek voltak: Forrai Erzsike Bogdány Jakab (végre magyar, és nem osztrák, német vagy olasz!), magyar származású, ámde munkássága javát külföldön létrehozó, s majd Londonban pályáját bevégző hivatásos és nagy sikerű madár- és csendéletfestő szép képeivel ismerkedtünk. Utána pedig Jutka mutatott be ismét néhány varázslatos kastélyt a régi határok keretezte Magyarhonból: Bük, Pozsony (Grassalkovich-kastély) és Tuzsér szép építményeit… Természetesen mindbe el szeretnénk látogatni. (Hogy Malackát ne is említsük!)

Egyelőre azonban egy közös szegedi mozinézésre és pesti Cézanne-ra futja az erőnkből.

Szépen halad körünk a 2021-es Nagy Nyílt előkészítésével, és mivel ma azt gyakoroltuk, hogyan értsük is meg, s miként azonosuljunk egy felolvasott, tanulmányokból táplálkozó szöveggel – egészen pontosan: a sümegi kis-templom Maulbertsch-festményeinek ikonográfiai programjával – elszaladt az idő, nem is jutott belőle másra, mint némi feladat-megbeszélésekre, ill. a Bagi Mária által összeállított képsor (Maulbertsch falfestményei), s az emellé Haranghy Géza által felolvasott, szépen tagolt, de még így is, olykor, lassítást, vissza-kattintást, alaposabb megtekintést, közelhajolást igénylő kép-szöveg viszonylatok megfontolására, közelhajolásra… A Nagy Nyílton ilyen meg-megállásra nem lesz mód, szabad elmondás, mesélés sem lesz lehetséges, de ma, mind, akik ott voltunk, valóban elmélyedtünk Sümeg varázsában. És láttuk – beláttuk a barokk impresszionisztikus rokonságait, igyekeztünk felfogni s igenelni a Capella Sistinával történő rokonítást, kíváncsiság támadt bennünk a megtervező-építtető életsorsa iránt,

s elmosolyodtunk a nagy Maulbertsch vásott, gonoszkodó kisgyermek-arcán…

Jövő héten Németh Katink zenés bemutatójával folytatjuk, illetve Forrai Erzsike eleddig nem hallott témájával… Továbbá: várjuk vissza Editkénket, „ruhástul”.

Óra végén megterveztük a főpróbát is, a Haranghy-házaspár jóvoltából a meghívók immár szétküldhetők, köszönünk mindent a szorgoskodóknak!

Igazi pezsgő, mozgalmas, mindenki aktivitását igénybe vevő foglalkozás volt ez a mai (is), kissé megfogyatkozott Csoportunkon az a felelősség érződik, hogy igen, ha kevesebben vagyunk is, „megfogyva bár, de törve nem” kell csapatunkért dolgoznunk, jönnünk az órákra, kiállni ismét a nyilvánosság elé, összefogni… Jó ezt látni, ezt a néma, magától értetődő, szavak nélküli összekapcsolódást.

A Nyíltra készültünk ma is, mindenekelőtt a tennivalókat foglaltuk össze, osztottuk ki: teljes egyetértésben vette ki mindenki a maga részét, s szólt hozzá a feladatok megbeszéléséhez. Közben azért tanultunk is, mindenekelőtt a Egri Líceum mennyezeti freskójának igen részletes megbeszéléséből (Németh Kati prezentációja és vetítése). Tanultunk-, illetve átismételtük azt a korábban is megvolt tudomásunkat, hogy csak lassan és alaposan szabad, érdemes szeretett témáinkat átvenni, prezentációinkat átnézni, mivel kizárólag ez esetben van esélyünk „Látni tanulni”, felismerni a részleteket, s általuk az összefüggéseket. Ez a prezentáció igen alkalmas lett volna a Nagy Nyíltra is, de most már összeállt a vetítés, megvannak az alap-prezentációk, viszont elhatároztuk, hogy ezt az illuzionisztikus mennyezetképet, Németh Kati vezetésével és keresései nyomán, még jóval részletesebben megbeszéljük majd. Néztük a gyönyörű sümegi képeket is, ugyancsak Kati bemutatójában, sajnos, a háttér-zene nem jött most be, de láttunk egy korábbi szép Sümeget is, melynek szövegét, annak hangsúlyos, értelmező felolvasását Gézánkra bízzuk…

És elhatároztuk azt is, hogy a Nyílt után még a magyarországi/magyar barokk festészetből Mányoki Ádámról ejtünk szót, s majd áttérünk a copf- és rokokó stílusra.

csütörtök; rendhagyóság

 Mondjuk, főpróba-előzetes, Kis-Nyílt tervek részletező megbeszélése. Aggódtunk, de bőségesen megvan a műsor, s ha végül valamivel rövidebb is lesz a megszokottnál (nem biztos) --, ezt, úgy véljük, nem fogja kedves közönségünk nehezteléssel fogadni… Sok közös alkalmunk volt eddig is, a lelkes Pagony Oktyka különböző programjain, kötetbemutatóin és kiállításmegnyitóin segít, ott van, részt vesz, érdeklődik, tapsol, hűséges és aktív. Kiterveltük az előadásokat, Lincikénk is megkapta a maga két költeményét, Oktyka megírta a megnyitót, a süti-felelősök sütiznek – az egész Könyvtár valahogy sokkal telibb, aktívabb, mozgalmasabb, mint korábban, tele van jó programokkal, és nagyon szeretnek bennünket… Pénteken folytatjuk a munkát, készülést, előkészítést, kép-válogatást, hamarosan Malya Attila kiállítását is le kell szedni, jó volt a tárlatvezetés, úgy remélem, a Csoport nemcsak a Fiatalember személyét, de vad, szélsőséges, groteszk, ötletekkel sziporkázó képeit is meg tudta kedvelni…

NYÍLT  FOGLALKOZÁST TARTOTTUNK

Négy kiselőadást hallgattak a jelenlévők: Ormos Zsuzsanna fogadalmi oszlopokról és frigyláda-oszlopról beszélt az érdeklődőknek; Forrai Erzsébet a nyitrai Nagyboldogasszony szoborcsoportról; Szalma Judit Amade László késő-barokk varázskertjéről, végül Németh Katalin tárogató-zenét mutatott be

Főpróbát tartottunk a mai napon a „Kis-Nyílt”-ra, mely a jövő pénteken következik el, s reméljük, sok nézőnk-hallgatónk lesz kíváncsi ránk. Négy kiselőadást hallhatnak majd a jelenlévők: Ormos Zsuzsi fogadalmi oszlopokról és frigyláda-oszlopról beszél az érdeklődőknek; Forrai Erzsike a nyitrai Nagyboldogasszony szoborcsoportról; Szalma Jutka Amade László késő-barokk varázskertjéről, végül Németh Katink tárogató-zenét hallgattat velünk s jövő heti vendégeinkkel, miközben Rákóczi fejedelemre emlékezünk a muzsika által is.

Malya Attila fiatal festő bemutatkozása ezután következik majd.

Kissé megkésve, kissé megviselve… Sajnos, sok a betegünk, sok az elmaradónk… Nagyon kell koncentrálnunk, ha a két különböző (kisebb és nagyobb Nyíltat meg akarjuk tartani. Márpedig meg akarjuk, és meg is kell, a mundér becsülete ezt kívánja. Még harcképes Pagony-tagjainkkal teljes egyetértésben mondom ezt. E csütörtökön egyébként elkezdtük alaposan megszemlélni Piroskánk hatalmas magyarbarokk festészet-prezentációját, de elég hamar elakadtunk, mert mű-megközelítési kísérletekre, alaposabb festmény-szemlélésre támadt kedvünk. Mindez Bogdány Jakab csendéleteinél következett be, aki is enyhülést és felvidulást eredményezett a Csoportnál a sok osztrák-(magyar) művész képeinek közepette. Egy sok-papagájos képtől alig tudtunk szabadulni, s olyanokat vettünk észre a vásznon, amihez már igazi lassú-nézés, mélybe-látás szükségeltetik…

Dolgozunk tovább töretlenül, jövő alkalommal főpróbát tartunk a kis-Nyíltból, és várjuk vissza gyengélkedőinket!

Tudjuk jól, hogy az „ismétlés a tudás anyja” (vagy apja), és mi ma, akaratlanul és tervezetlenül – efféle munkára vállalkoztunk, melyben ismét csak a mi Zsuzsink volt vezércsillagunk. Eleinte csupán arról volt szó, hogy az elmúlt órán alaposan, ám nem végig megnézett diákat végigkattogtatjuk/felidézzük, s úgy lépünk át a megnézetlenek felé. De aztán, szokás szerint, oly izgalmasak, még oly sok érdekességet tartogatók voltak a képsorok (stukkók, kagylók, fülek, gyümölcskoszorúk, atlaszok, hermák, kartusok és társaik), hogy hosszabban elidőztünk ismét e képeknél, immár anamnézisben, mintegy értő mód’ újraidézve az elmúlt alkalommal látottakat, egy mélyebb megértés érdekében.

S utána következhettek az új diák, hogy immár el-elmélkedhessünk, akár épp a különböző művészettörténeti korokból származó akantusz-mintázotokon ámulva --, hogy miként, milyen összetett, le nem egyszerűsíthető, nem sztereotipizálható módon alakulnak az egymásra következő stíluskorszakok… Hogy, talán valóban, minden nagy művészettörténeti korszaknak megvan a maga „barokkja” például…?

Sok nehéz és aprólékos dolgot értettünk meg máma Zsuzsink előadásából! Ornamentikáról (díszítőművészetről) – barokk ornamentikáról volt szó, beágyazva a múlt nagy stílusirányzataiba, s mi nagyon sokat tanultunk belőle… Atlaszokat, hermákat, kő-urnákat, fül alakú, cimpa nélküli és cimpás kagylókat néztünk, e sok apró, mindent elborító épületdísz lassan beágyazódott a művészettörténet áramába. A barokk sem tett mást, mint felhasználta, másolta, átalakítva továbbadta elődei munkálatait, formációit.

Megértettük, hogy nem is oly szabálytalan, szeszélyes az a barokk --, hanem majd a rokokó lesz az!

És hosszan, meggyőzően és szeretettel beszélt Zsuzsink az akantuszról, a valaha-volt görög, útszéleken növekedő, kacskaringós levelű, egyszerű, szépséges növényről, mely legyőzhetetlenül uralta el évszázadok ékes építményeit, oszlopait – mindig új-s új alakban.

Az a helyzet, hogy elfelejtettük, miszerint vége az órának: Zsuzsi még meg is rajzoltatott bennünket, boldogan ügyetlenkedtünk, a Mária-napi finomságokat majszolva…

Talán hihetetlen, de ismét a Vezekényi tálnál kötöttünk ki a mai alkalommal: s még mindig tudunk benne újat találni, példának okáért Ilona Keserü Ilona cangiante festő-technikával készített, Möbius-szalagokból és csigákból egybefonódó, non-figuratív csataképeit, ahol alul a képen mintegy megérzékítve a vészterhes, az Esterházy-ifjakat benyelő mocsarat, sötét iszap, föld kavarog. Felette pedig gördül, hengereg a varázsos színű kancsaringó (lennének ezek az Esterházy-lovasok; vagy az összes keresztény harcos a síkon?). Akárhogyan is – minél tovább, minél többször nézzük e képeket (s „Keserü-társaikat”), annál inkább el tudjuk fogadni pazar szín-orgiájukat a baljós csata felidézőjeként… Hisz, a modern művészetet vallatva, mind jobban érezzük: nincs egyetlen, kanonizált jelentés, a megértés horizontja lebegni, folyvást alakulni látszik!

Lassan bár, de megszületik a „Mai nap” írásos dokumentuma is… Dacolva a ránk köszöntő esős, hideg, szeptemberes péntekkel, és tudván előre, hogy ma képek nem, csak szöveg lesz az órán --, íme, a Csoport mozdítható része mégis jelen volt a foglalkozáson: így hallgattuk Oktyka felolvasásában, a Végtelen Vezekény áramában, Esterházy Péter különleges, „kisajátított” Danilo Kiš- (Kiss Dániel)-novelláját, a Dicső halál meghalni a honért című opuszt, melyet, ím, a Harmonia Caelestis betétjeként is megtaláltunk… A Csoport igen aktív volt a műelemzésben, azonban kritikus is, az intertexteket, s a kortárs próza bizonyos karaktervonásait illetően…

A Csoport szeretett Vezetője saját költeményt, finom csokit és virágot kapott a foglalkozáson, mely mélyen meghatotta,

az órán jelen volt Balázsné-Mártikánk ismét, Ormos Zsuzsink újfent,

és nagyon várjuk nélkülözhetetlen Főnökasszonyunkat, Marikát, hogy elfoglaja helyét a hajóhídon..

Bizony, késve, s mindjárt jön az előrehozott következő alkalom is… Bizony, ilyen ez a nyár (a tavalyi is ilyen volt): kiszámíthatatlan, forró, veszélyes.

Maulbetsch művészete, mellyel telefestette fél Magyarországot, osztrák létére – ellenben biztos, magabiztos, mindig tökéletes és fejlődőképes. Akadémikusnak mondják, és státusza szerint minden bizonnyal az is volt, de festményei frissek, levegősek és kísérletezők – túllépnek a barokkon, s nemcsak a klasszicizmus, de sőt! a romantika felé is. Olykor a néző megkockáztatja: impresszionista elő-jegyeket, fényjátékokat lát felvillanni színjátszó, éles vonalú, másfelől selymes-puha képein… Miközben ismert portréjáról egy óriási homlokú, szigorú, de pufók törpe-gyermek néz ránk vicces parókát fejébe csapottan…

Maulbertsch, a mi Maulbertschünk… Négy évtizedig festette templomi freskóit Magyarföldön. Az Ő képeit vizsgálva (Bagi Marikánk példás tolmácsolásában) eszünkbe jutott Rubens és Rembrandt, legtöbbet mégis Tiepolót emlegettük.

S hogy kerülte a szimmetriát, és hogy az „északi népek transzcendenciája” jellemezte – csak még vonzóbbá teszi Őt nézői (esetünkben: az Art.Pagony) számára.

Kétféle dologról is szó esett mai rendes heti találkánkon: Forrai Erzsikénk, megszokott pontosságával, finom eleganciájával Nyitra felvidéki csoda-városról beszélt nekünk, benne a Nagyboldogasszony szoborcsoportról is. Megtudtuk, hogy a szoborcsoport teljes magassága mintegy tizenegy méter, s hogy az alkotást Esterházy Imre püspök (ismét egy Esterházy!! a portréját is láttuk…) megbízásából Martin Vogerl szobrász készítette 1750-ben (még barokk, de már az 1700-as évek). Az emlékmű számít a település legnagyobb méretű szoborcsoportjának, méltán híres, bár egyik alakjának pontos azonosítása egyelőre nem történt meg (szerintünk: püspök! az illető). Annak emlékére emeltetett, hogy befejeződött az egy évvel korábban, 1749 körül pusztító pestisjárvány, beilleszkedik tehát a mű a fogadalmi oszlopok csodálatos kivitelezésű, ízig-vérig barokk sorozatába. 

Nyitra, Zobor-hegyéről nem is beszélve, oly sok mindenről nevezetes még (pl. hogy a Kör vezetője pár éve csodálatos konferencia-időt töltött ott, a REBAKUCS-csoporttal (reneszánsz és barokk kutatócsoport), nagy kirándulások s kiváló előadások közepette, de ott a csodálatos Kálvária is, a Konstantin Filozófus Egyetemről nem is beszélve, benne csupa nagy magyar irodalomtudóssal…

Nyitrát követően ismét elővettük a korántsem érdektelen, ámde, láthatólag, befejezhetetlen Vezekényi csata-témát, pár képnyit-mondatnyit ismét előrejutottunk, viszont a két záró-akkordig (Ilona Keserü Ilona kortárs-képi improvizációi, ill. Esterházy Péter különleges sorsú és történetű novellájának, a Dicső halál meghalni a honért című írásnak a felolvasása és megbeszélése) – ma sem jutottunk el. Talán egy kedvezőbb pillanatban…

Nyitrát követően ismét elővettük a korántsem érdektelen, ámde, láthatólag, befejezhetetlen Vezekényi csata-témát, pár képnyit-mondatnyit ismét előrejutottunk, viszont a két záró-akkordig (Ilona Keserü Ilona kortárs-képi improvizációi, ill. Esterházy Péter különleges sorsú és történetű novellájának, a Dicső halál meghalni a honért című írásnak a felolvasása és megbeszélése) – ma sem jutottunk el. Talán egy kedvezőbb pillanatban…

Ormos Zsuzsink ma folytatta csoda-oszlopainak ismertetését, s még tágabbra nyílt egyre növekvő-kiegészülő Csoportunk előtt a barokk palettája (képzavar; a paletta nem nyílik… csak a virtuális és hypothetikus paletta). Donner és Krauss, de még a groteszk Messerschmidt is, aki félig rokokó, de tán épp annyira klasszicista is… Igen, lassan meghaladjuk az időben elfogadott és (meg)szeretett barokkunkat, de vásárhelyi barokk sétánk még hátravan! Feledhetetlenek e szobrok, stallumok, oszlopok és frigyládák – nem lehetetlen, hogy épp most értjük meg igazán a barokk szenvedélyes, izzó, anyagszerűtlen, túlzó, szárnyaló, borzongató lényegét, s véle a rekatolizáció áhítatát…

A győri Frigyláda-szobor ma mindent fölülmúlt, de nem feledjük a – valóságban is nemrég látott – váci Diadalívet sem, a szószékeket, hangvetőket, epitáfiumokat és stallumokat.

Ki a magyar? – kérdezzük (Illyés Gyulával), mert Krauss biztosan nem az. Biztosan nem-e? Hisz végső hazájaként Jászóban telepedett volt le…

Németh Katink örvendeztetett meg ma minket egy közbeékeléssel: Zsuzsink szobrász-bemutatója, Pestis-oszlopai, Kálváriái, Mária-oszlopai közt egy egész órát szenteltünk a nagy Donnernek, az Ő munkásságán belöl is kiváltképp Szent Márton-szobrának. E savariai („magyar”) katona i.e. 316-ban született (hol lehettek ekkoron még ősapáink?), és 22 esztendős korában keresztelkedett meg. Szép és nemes pályájával ismerkedhettünk meg az órán, szerzetesrend-alapításával, püspökségével (Tours). S megtudtuk azt is, hogy főként hanyatt fekve szeretett gondolkodni, meditálni…

Mégis legfőként híres jótettéről esett szó, ill. az e tárgyban fogant szoborműről: Szent Márton és a koldus… Nem feledvén a témához hozzáolvasni Győrffy Ákos megrendítő költeményét a Havazás Amiens-ben című kötetből.

Ismét Ormos Zsuzsinkat hallgattuk, nagy örömmel: szobrokról, térközépen álló dísz-oszlopokról, kálváriákról, pestis- és Szentháromság-oszlopdíszekről esett szó, de a sok keresett, különleges, csavart, ornamentális, enigmatikus, túlzó és titkokkal teljes barokk építmény közt anekdotákat is hallhattunk, mosolyra is volt módunk.

Legszebb magyar városaink építményei közt (Sopron, Győr) tallózhattunk, több monumentumot láttunk is már kirándulásainkon – csupa áldáskérés, rettenet, gyönyörűség és félelem --, most, a mi magunk járványai után és közben – jobban átéreztük e fétis- és hálaoszlopok értékét, súlyát --, mint valaha!

Pénteken Zsuzsival – folytatjuk!

Tegnap, a szokott péntekünkön (melyet további péntekek végtelen! láncolata követ még): a Vezekényi tálról, az Esterházyak nagy nemzetségéről és magáról a rettenetes, egyszersmind dicső emlékű vezekényi csatáról (1652) folyt a szó, hogy e téma helyet hagyjon végül még Ilona Keserü Ilona kortárs nagy festőnk hasonló tárgyú két képeinek is. De szó került az Esterházy-család utolsó, hírességben aligha a régi nagyok mögött álló, 2016-ban elhunyt sarjának, Esterházy Péternek Harmonia Caelestis című „aparegényéről”, a belőle vett eklatáns részletekről. Egy komplexum bontakozik ki így a barokk halotti pompa, a Castrum Doloris-állítás témaköréig nyúlva, mellyel a magyar barokknak, a korszakokon átnyúló határtörténetnek és életben tartásnak hódolva.

Ma is fontos nap volt: hazajött a Csoport Pesten kóborló nagyrésze, akik, kánikulával, nem teljesen egészséges lábakkal dacolva járták naphosszat székesfővárosunk szépséges látványosságait – s most mindebből vetítettek nekünk. Talán a két Vigadó – a pesti- s a budai ragadott meg legjobban: a kimondhatatlanul szép, gazdag lépcsőházak, felújított, de hiteles tér-belsők, tér-szerkezetek, egymásra másolódó stílusok, lépcsők, korlátok, mennyezetek, ablakok… Gül Baba Türbéje, az újabb s újabb kastélyok, az Akadémia lenyűgöző épülete, benne itt-meg-ott a sok értékes, a Haza Nagyjait ábrázoló Barabás Miklós-, Székely Bertalan-, Madarász Viktor-arckép; Ligeti Károly mesebeli, Csontváryt előlegző keleti tájképei.

De a személyes epizódok sem mellőzendők! Gondolunk itt az elkapott pillanatokra: üldögélésekről, falatozásról, lépcsőn szuszmogásról és – táskákban-pakolásról, keresgélésről, kedves, ismerős mozdulatokról számot adó fotókra.

Jövő alaklommal az Esterházyakon folytatjuk a munkát, s tán eljutunk a Vezekényi Tálig is….

Ismét egy rendhagyó időpont – szerda délelőtt találkoztunk e héten szeretett Könyvtárunkban, hogy felkészüljön a Csoport a rég várt pesti kirándulásra. Ehhez vetítették Csoporttársaink kiváló, szűkre szabott, de tömör és beszédes prezentációikat.

Hallottunk-láttunk a Budai Vigadó múltjáról-jelenéről; az Akadémia mind titokzatosabbá váló (virtuális? megszűkült? félig-eltűnt?) képtáráról, melyről mindazonáltal egy gazdag anyag birtokában vagyunk; a Mátyás-templomról, történetéről, külső és belső világáról, kincseiről, s mindeközben ott volt mindenütt Pest és Buda, a mi rég nem látott fővárosunk. Izgalmas volt a Nemzeti Múzeumot bemutató prezentáció is: olyan történelmi és kulturális helyek ezek, melyeket az ember mintegy köteles élete során újra- és újra átismételni nagy alakjaival együtt: Széchenyi Istvánnal s édesapjával, Bessenyei Györggyel, Gyulai Pállal, Deák Ferenccel, Kisfaludy Sándorral, Döbrentei Gáborral és Arany Jánossal együtt,

hogy a Múzeum lépcsőin (nem) szavaló Petőfi Sándort se felejtsük ki nemzeti mitológiánkból…

Jó utat a kirándulóknak!

Ismét egy péntek, tervek sora, szép pesti út a Csoport sok tagjának; fájós lábak, hiányzások…

Így jellemezném az e heti péntek délelőtt obligát önképzőköri gyűlését – kicsit még mindig kevesebben, mint ahogy szoktunk, de kiegészülve „Kicsiny Erzsikénkkel”, együtt a Csapat, Ormos Zsuzsi beszél (Pesti Vigadó); Szalma Jutkánk beszél (paloták), a maga higgadt, finom tartalmasságával -- Forrai Erzsike beszél (Roth Miksa)…, és mi rendesen beleszólunk, elképzeljük a látottakat-hallottakat, s hálásak vagyunk a nagyszerű előadásokért.… A pesti út hátterében pedig a felmagasló paloták, intézmények, utak, utcák, szobrok, melyek a Csoportot hamarosan várják… Különösen megragadó talán az Akadémia lesz, képeivel együtt, de ugyanígy a Vigadó – s a furcsa szörnyezet, a Bálna is (mely, mint megtudtam, örökre eltakarja immár a Duna s a túlsó part látlatát Kossuth-díjas írónk ablakból kipillantó szemei elől).

Megbeszéltük továbbá az őszi programokat is. Nyáron még csak a heti rendszerességű találkozások lehetségesek, de ősztől mehet a Covid miatt csaknem elmaradt idei Nyílt Foglalkozás, a könyvbemutatók, kiállítások, s az esetleges, újonnan alapított irodalmi kör is. Köszönet mindezért a Könyvtárnak!

E napsütéses kora-júniusi napon végre ismét hallgathattuk Ormos Zsuzsinkat, aki a magyar barokk templomok világába kalauzolt bennünket. Láttunk mi már e csoda-építményekből többször többet, kirándulásaink, sétáink során, de prezentációkon is, így azonban, együtt, okos rendbe tömörítve őket – emlékeztető-felidéző nagy élmény volt.

A török elvonulta utáni zaklatott magyar állapotoktól indítottunk, és a jezsuita rend szerepét ismételtük át, jelük, a „Lángoló Szív!” ismét elménkbe vésődött. Az Il Gesúval indítottunk mint előőrssel és prototípussal, majd sorra vettük leghíresebb magyar jezsuita/barokk templomainkat Nagyszombatban (Esterházyak!), Győrben, Kassán; láttuk az egri Minoriták szépséges templomát, a debreceni Szent Annát, kalandoztunk Pozsonyban és Budán is, hogy végül, Jászó csodájához érve, ismét megemlékezhessünk az Esterházy-családról (akik, mind inkább úgy tűnik – barokk vizsgálódásaink középpontjában állnak).

Mint jótanács és figyelmeztetés, mintegy mellékesen megjegyeztük a kamalduli némák fogadalmát: egy esztendőben csak 3 napot szabad beszélni!

De mi lesz akkor Önképzőkörünkkel?!

Két nap késéssel, de írom. Kinek is?

Nagyon izgalmas péntek délelőttünk volt (most már mindig az lesz! Semmi járvány, mindig csak Önképzőkör…). Szalma Jutkánk, a Kastélyokért és Palotákért felelős Miniszter hosszúvetítése a magyar barokk kastélyok valóságos arzenáljáról. Megtudtuk mindenekelőtt, hogy az építészet térbeli és téralkotó művészet, titokban mindannyian amúgy is ezt gondoltuk, csak Judit kimondta helyettünk! És megtudhattuk azt is mindjárt az elején, hogy mi a különbség kastély és palota között, és bizony: nagy!

Egyik legizgalmasabb része a vetítésnek a Pozsony kifejlődésére, fővárossá válására vonatkozó magyar részlet volt. Fontos nekünk, hogy előadóink a történelembe ágyazzák mondandójukat a képzőművészetekről: Zrínyivel, Rákóczival is így éreztük – nem légüres térben mozgunk azóta, s ez információk által.

Aztán láthattuk modellezve Budai Várunk történeti útját/útvesztőit is, továbbá Pest-Buda és Budapest területi ki-keletkezését, terjedését, rendjét a maihoz képest.

Talán leghelyesebb volna, ha mostantól minden egyes ilyen magvas, tetemes előadást 3-szor néznénk egymás után, hogy rövidülő kicsiny eszünkkel esélyünk legyen némi rögzítésre… Köszönet e péntek délelőttért Juditnak – s figyelmes Csoportunknak!

Igen, végre napocska Vársárhely felett; és végre az Esterházyak – együtt vagyunk szeretett Körünkben csaknem mindannyian, s várjuk a jobbnál jobb (magyar) barokk, s majd az azt követő témákat… De már e mai téma is végtelennek tűnik, holott egyelőre Németh Katink tolmácsolásában a Harmonia Caelestis szép zenei világával ismerkedtünk, erős utalásokat téve az Esterházyak művészetpártoló, magas zenei igényű, királyi világára, egy-egy óriás személyiség portréja megrajzolásával. Sok muzsikát hallgattunk (már „akárki” is költötte a Harmonia… darabjait), nekünk örömet okozott, amiként Haydn zenéje is, kihez még bőségesen vissza kell térnünk, Fényes Miklós herceggel együtt. De nem maradhatott ki fürkésző figyelmünk köréből nagy írónk, a 2016-ban elhunyt gróf Esterházy Péter sem, a zeneművel azonos című családregénye okán… Vizsgálódásainkat, ha nem is Salamonnal, de a Miklósokkal, Lászlóval, Pállal – s majd a vezekényi csatával folytatjuk. Hogy eljussunk „a barokk és a halál” komor, lenyűgöző témájához A. Chastel nyomán; legvégül IKI-vel, Ilona Keserü Ilona művésznővel s az Ő Vezekény-verzióival; a Művésznő mostani Őszi Tárlatunknak is kiállítója… E tárlatot a Csoport holnap tekintendi meg! (hogy a múlt nagyjait idézve, egy régmúlt igeidőt is válasszunk)