Még mindig Antal, még mindig Fraenger, s az őt tolmácsoló Pesti Kati utolsó előadása, még több, de immár egyre tisztábban helyére kerülő részlettel. Alapvető tájékozódásunk a Bosch-univerzumban mind valószínűbb, ha nem éppen lelkes is. Ismét csak azt mondhatjuk: a képtelenségig, a hihetetlenig gazdag fantázia és a verbalitásra történő maximális ráhagyatkozás: közmondások, szólások, frazémák, szóviccek, bölcs tanácsok – egy nyelv ősi hordalékai jönnek itt fel rajzos formában, s mindez a legpogányabb pogány bűnökkel, promiszkuitással, ördögi praktikákkal, kifordított, megtévedt világgal. És mégis szépek, nézhetőek, finomak és festőiek Bosch képei, a művész festésmódjáról, szín- és festékkezeléséről várnánk Ormos Zsuzsink értő eligazítását, azt pedig magunktól is látjuk, hogy azért bírjuk Boschnál e sok rettenet nézését, mert 1. végtelenül (ön)ironikus a festő, és 2. mert sosem naturalista, a legrettenetesebb, elképesztő kínzásokat kieszelő képeinél sem.
Végül megnéztük a témát Grünewald Isenheimi oltárán is: még rettenetesebb, vérbő képekre leltünk, s Ancikánk leleményei is felvillanyozták képzeletünket az Antal-téma iránt.
Tovább előre jövő órán Szalma Jutkánkkal a mesebeli kép-hátterek, tájak felé…
