Az év utolsó foglalkozását most kedden tartottuk, hiszen pénteken már Újév első napja lesz –ünnep, hideg, néma város, hazabukdácsoló emberekkel, jégbe fagyott tavaszvárással, mely kilátástalanul messze tűnik lenni…
Először is visszaemlékeztünk múlt heti Karácsonyunkra Ancikánk ragyogó, szívmelengető prezentációja mentén: étel-ital-terítés mint esztétikum, mint installáció és csalogató falatok e ragyogó ünnepen, angyalszárnyakon. Elmaradhatatlan Angyalainkat s szeretett önmagunkat csodálhattuk a képeken, kedves könyvtári helyszínünket, a tombola emlékezetes tárgyait, fényeket, színeket, meleg bíborokat a terített asztalon, emléknyomokat, versek töredékes strófáit.
Ezt követően Dürerhez tértünk, vele zártuk a 2015-ös esztendőt, s vele kezdjük majd az új évadot is, remélve, hogy Ormos Zsuzsink még sokáig ismétel velünk, s minden alkalommal jól megalapozottan újat, sosem-látottat is kapunk e fölülmúlhatatlan Mestertől. Próbáltunk ma kedvet csinálni a kisreferátumokhoz, bár közben kiderült, komoly felmérések bizonyítják: a nyilvános fellépés, előadás egy amatőr részére a halál torkának kapuinál is félelmesebb lehet, nocsak! de hisz mi a bátrabbnál bátrabb vad oroszlánok vagyunk, Szent Márk és Szent Jeromos vad társainak rokonai! Legalább az Apokalypszis lovasairól, legalább Fortunáról, legalább az Erasmus-portréról szülessék külön referátum! Legalább a Nagy gyepről, a Rinocéroszról, a Rózsaünnepről! Legalább a Lovag-Halál-Ördögről…
Zsuzsink mindent megtett ez ügyben, úgy prezentálva nékünk ismét Dürer munkásságát, hogy a Krisztus-arcot viselő, önéletíró, naplóíró ember is elénkbe állott.
