Mai alkalmunkon megérdemelt és megszolgált babérjainkon üldögéltünk mindahányan: visszanéztük a Nyílt Foglalkozás képeit, elolvastuk „Őrsi Naplónk” szép vendég-beírásait, dicsérgettük egymást s magunkat mind együtt… A tréfát félretéve – valóban jó érzés, hogy nem vallottunk szégyent, s hogy méltó módon sikerült elbúcsúztatnunk a német reneszánszot!
Most pedig arccal előre, Firenze felé! A Kör vezetője hangot ad abbéli reményének, hogy épp annyian térünk vissza majd e nem éppen 100 éveseknek való útról (együttesen talán 100-nál is több évet „nyomunk”, holott egyénileg még az imént lettünk főiskolások), s hogy karjaink-lábaink épsége is fennmarad. Lehet, a Kör vezetője főként önmagában bizonytalan…
Így hát megkezdtük a kirándulásra készülést, s már meg is hallgattuk új tagunk, Kiss Irénke debütálását egy lenyűgöző alaposságú, Kláránk nyomdokain járó Firenze-bemutatóval, történelemmel, politikával, művészettel, s mind az összes Medicivel, ki valamit számított valaha – lassan kiismerjük minden titkukat, s ha az Arno partján a Nagy Lorenzo szelleme jön vélünk szembe – fel fogjuk ismerni, s gálánsan üdvözöljük (mindahányunk vállán ugyanegy táskával)!
