Még három nap, visszaszámlálás: Nyílt Foglalkozás, 2016. És nem kértünk mikrofont a főpróbára – hol van itt már a gimnázium térdremegő ügyetlenkedése?! Nem egyetem még, de főiskolának már mondható: némi rutin, uralkodni tudás az izgalmon, magabiztos tudás, jól megírt, sokszor ellenőrzött előadás. Ha pedig elrontunk valamit, valami kicsiséget elügyetlenkedünk – hát nevetünk magunkon, s közönségünk is meg fog bocsátani.
Annyi biztosnak mondható, hogy e több hetes készülés, ismétlés, közös munka alapos, felejthetetlen összefoglalásává vált nemcsak a német reneszánsznak, de az egész korszaknak, sokévi munkálkodásunknak is. Szerettük ezt a kort, nehéz szívvel válunk meg tőle, de hisz itt van még nekünk Dürer – jó pár hétre ad munkát, örömet. S ott van, közelít Firenze is, ami méltó megkoronázása lesz ennek a sok szép évnek.
S aztán jöhet végre ama sokat emlegetett manierizmus, mely nincsen ugyan, mint megtudtuk, a fogalmat, legalábbis az irodalom térein, megkérdőjelezték – mi azonban, fentiekre ügyet sem vetve, témánkká emeljük. S biztosak vagyunk benne, hogy a kései Tizianót, Tintorettót és Bruegelt is emlegetni fogjuk…
