Velence – Tintoretto; Barcelona – Antoni Gaudí; Toledo – El Greco, a „bizánci” görög, aki spanyollá lett. Három művész, három város, ahol a hely s az életmű eltéphetetlenül, védjegyként köttetett egymáshoz. Van-e még több ilyen? Minden bizonnyal, nem is kevés. A mi Tornyaink azonban például nem mondható ilyennek, mert még Szentendre, Pest és Baja… De hisz Greco sem csak Toledóban alkotott, ott volt előtte Velence, Róma. Önkényes a kiemelés?, de Szalma Jutkánk a kapott és vállalt feladat első fejezetét mindnyájunk okulására oldotta meg: igen, Greco és Toledo elválaszthatatlan. Két komor, kőből és holdsütötte, szélfútta felhőből összeszőtt entitás a város és a nagy festő misztikus, expresszív, tűzlángként vibráló életműve. Sokat tanultunk a mai órán, s nem fogunk unatkozni e most kezdődő Greco-fejezetben sem: egyszerre lépünk vissza a késő gótikába s Bizánc ikonjai közé, illetve előre, az ikonográfiai kötelékektől megszabaduló modernizmusba. Miközben a manierizmus lapjait számláljuk. Nem épp szünidei kedvtelés, de hát a Pagony (a mi pagonyunk) már csak ilyen, esztendők óta.
Várjuk Ancikánk elkövetkező Greco-áttekintését.
Várjuk Jutka második város-művész bemutatóját.
És várjuk Barcelonát (MINDEN értelemben; értse mind, akinek füle van hozzá!)
