Vastaps és 4 szál virág: ennyiben volna összegezhető metaforikusan mai önképzőköri foglalkozásunk, és köszönjük az élményt és tudáskapszulát Bagi Marikánknak!
A Carracci-fivérek volt mára a tét és az ajándék, hogy mielőtt még a mord naturalista, a zseniális és fékezhetetlen (de azért szerethető is! lásd: Loretói Madonna) Caravaggio művészetének megismeréséhez, feldolgozásához kezdenénk – vizsgáljuk meg kortársa, a jóval hagyománytisztelőbb, jószerével még az érett reneszánszban gyökerező mester-hármas Annibale nevű, legjelentősebbnek tartott tagját.
Eleinte a bemutatott festmények oly igen emlékeztettek Raffaello klasszicizmusára, hogy aggódnunk kellett: meg tudjuk-e egyáltalán pillantani Carracci egyszeriségét, sajátlagosságát, csak őt jellemző stílusát; s meg tudjuk-e pillantani a reneszánsz jegyek mellett a barokkot is. A hosszú prezentáció végén mindkét kérdésre választ kaptunk, dilemmáink feloldódtak. Olykor még a manierizmus keze-érintését is megéreztük Annibale ecsetjén, de leltünk egészen elképesztően modern képeket is, melyek messze meghaladni látszottak a barokkot. Emlékezetes, igen tartalmas óra volt, melynek végére elhatároztuk: barokk virágcsokrunkhoz a két itáliai s az egy németalföldi rózsa mellé egy spanyolt is vázába helyezünk 2018-as Nyíltunkra.
Legközelebb azonban az Őszi tárlat díjnyertes festőnőjének, Ilona Keserü Ilonának a munkásságával fogunk foglalkozni, még mielőtt Elek András tárlatvezetését meghallgatnánk. Számítunk Ancikánk felkészülésére, referátumára…
