A 2017-es esztendő utolsó találkája volt ma, és extrákkal zártuk az évet (amiként extrával is fogjuk kezdeni jövő pénteken, Szalma Jutka révén angol barokk építészetéről hallgatva-nézve prezentációt, előadást. Utána azonban nincs kegyelem: csak a Nyíltra készülés; csak Barcelonára készülés, fegyelmezett rendben.
Ma Ancikánk referátumát hallgattuk igen modern tárgyról: Atlasz Gábor festőművész és performer, mozgásművész, színházi ember tankörébe nyert felvételt tagtársunk, s e munkáról, a helyszínekről, kiállításokról, eventekről és más különleges kortárs dolgokról számolt be nekünk vetített képei által. Őszinte, érdekes, önkritikus, önironikus, szívmelengető és hasznos előadás volt, a színek domináltak benne: újra átismételhettük Ancika szép festményeit, s láthattunk néhány egészen extra, szokatlan, a művészet fogalmi határait feszegető bemutatót, melyek értelmezéséhez bizony alaposabb ismereteket, gyakorlatot kell még szereznünk. Ancika gondolatai, értelmezései felvillanyzó beszélgetést, vitát generáltak a Csoportban, mely dialógus is mindenfajta haladás, szemlélettágítás alapja.
A foglalkozás végén szó esett egy hajdanvolt diófáról, mely ostorménfává változott; szó volt egy angol szövegről, mely magyarul is olvasható lett volna,
végül pedig egy különleges és a rejtély homályos közegében egzisztáló újabb kori ikonról, melyen egyházi szláv felirat mondja el, hogy Keresztel Szent János poétikusan szenvedő, késő-barokk fejéről van itt szó, s a hozzá (háromszor) lehajló és beszélő, vérző keresztről. Jézus elfogadta nagy elődje mártíromságát, s e gondolatmenet visszavitt bennünket a Kör vezetőjének százszor-szeretett Zrínyijéhez, nevezetesen a Szigeti veszedelem 2. énekének imájához.
