Németh Katink jóvoltából ma sok zenét hallgattunk (Purcell), sok Vermeer-képet néztünk, kinagyított részletek sorát vehettük birtokba ebből a csendes, különös, zárt és (látszólag) egyszerű világból, melyről – most már látni az olvasmányok alapján – a szakírók azt állítják, hogy Rembrandt után (mellett?) a holland (németalföldi) festészet legcsúcsait képviseli. Sokat és sokszor kell nézni Vermeer képeit, hogy érteni kezdjük, látni kezdjük azt a sokszerűséget, mely a látszólag kevés és egy térben mozgó motívum mélyén van. Olyan ez, mint a lassú olvasás, a szoros olvasás, igen: most is, ezen a foglalkozáson is „látni tanultunk”! Vermeer után pedig még, erős, gondolatébresztő párhuzamként – a Caravaggio-élőképeken, majd festmény-vetítésen! Azt olvassuk, hogy Vermeer tanult Caravaggiótól – ehhez még, ennek megpillantásához még további iskolázottságra lesz szükségünk, ám a nagyság azonosságát és a festői különbségeket már jól látjuk,
s lépünk tovább ez úton, talán épp a Zsuzsink ajánlotta Svetlana Alpers-tanulmány nyomán, Vermeer mélyebb megértése felé. Nem is szólva Máriánk reményekkel kecsegtető kereséséről a Vermeer-képek belső epizódjait, keretezettségeit, térképeit illetően!
