Igen, elfeledtem blogot írni az eltelt csaknem másfél év alatt, meg kellett néznem, miket írtam azelőtt. A Covid hullámai, mint oly sok minden mást, ebből is elvittek valamit. Ámde ma délelőtt vissza is hoztak: ismét ott voltunk szeretett Könyvtárunkban, második otthonunkban --, s ismét együtt.
És folytatjuk a munkát, ahol abbahagytuk, jó érzés, hogy itt mindenkire bizton’ lehet számítani, alig van ilyen irányú meglepetés: jön mindenki az órára, vagy ha nem, hát üzen, üdvözletét küldi. Süti Marikánk már az első alkalomra hoz ünnepi sütit, Pici Erzsikénk üzen, hogy még ma nem tud, de fog jönni --, és sorolhatnám. Körünk maga a biztonság. És nem uralja a felejtés sem, hiszen épp ma is bizonyította, milyen jól vissza tud emlékezni tükörcserép-kvízünk (összeállítása Rozgonyi Piroskánkat dicséri!) alapján az évek során tanult-látott nagy festményekre, kedvenceinkre.
Látni tanultunk ma is, de terveztünk és feladatokat válogattunk mindamellett. Jó volna a magyar barokk világából Rákóczi Ferencet és korát ismét meghallgatni, de jó volna Dürert és Altamirát is, csakhogy nem lehet – bár éveink száma korláttalannak tűnik, azért valahogy legalább a neoavantgárdig el szeretnénk vergődni.
Jövő héten a (barokk) Esterházyakkal folytatjuk a munkát. Jövő szombaton a 67. Őszi Tárlatot nézzük Elek Andris kormányzásával az Alföldi Galériában!
