Ma végre Mihályné Erzsikénket hallgathattuk még mindig Bruegelből, még mindig a Bibliából: Saul király története, tragikus sorsa, szokatlan, megdöbbentő öngyilkossága volt a tét, s hozzá a hosszú, megrendítő mese a Szentírásból egy királyról – egy emberről, kit a Sors kezdetben kiválaszt, kiemel, megáld minden jóval, de majd gőgössé teszi, s lesújt reá… Mélységesen modern-lelki történet egy deprsszióssá váló nagy emberről, ki mellett csillagként jön fel, emelkedik ki egy másik rendkívüli lény, a pásztorfiúból lett új király: Dávid.
Mindehhez Bruegel ismét-csak „középpont nélküli”, rejtett fókuszú, mellérendelt, eltolt képe, ahol Saul és szolgája önkezével vet véget életének, aprócska, ügyetlen bábuként vérezve el a sziklán, a filiszteusok elleni óriás-csata sötét előterében… Kicsiny kép, határtalan panoráma. Kiváló előadás volt, hallgattuk volna még!
Azonban pesti kirándulásunk anyagát néztük még ezután, N.N. (R.né P., magát felfedni nem akaró rendkívüli leleményű és invenciójú tagtársunk) prezentációján csodáltuk a Galériában szemlélendő DADÁt és szürrealizmust (főként az első irányzat az, mely megragadta, s magához láncolta csoportunkat: egy hokkedlihez hegesztett, mozdíthatatlan biciklikerék és a Mona Lisa férfias mosolya, pont eltalálja Körünk karakterét; végül a diszkréten fehér, bágyadtan porcelán piszoár, Forrás cím alatt!). Félő, átugorjuk a közöttes évszázadokat, hogy ezentúl csak a DADÁnak szentelhessük péntekjeinket…
