Editkénk tolmácsolásában ma valóságos diák-élményben volt részünk: hosszan hallgathattuk Az arany ember Senki-sziget epizódját s a könyv utószavát. Kisdiákként ámultunk nagy írónk ábrázolóművészetén, kifejezőkészségén, atmoszférateremtő erején; beleéltük magunkat a cselekménybe, az utoljára réges-rég olvasott sorokba.
Herkulesfürdő ugyanígy érdekelt bennünket, s mind jobban fájt valamennyiünknek e csodás, mind természeti-, mind kulturális javakban gazdag táj gyors-lassú pusztulása. Mindaz a csoda, szépség és érték, amelyet már sosem pillanthatunk meg; amelyek felett csupán elhajózni lehet már…
Elolvastuk vigasztalásul Arany János szép balladáját a bájos Rozgonyi Cicelléről Galambócnál, de szóba kerültek más írók is: Csáth Gézát megemlítettük, de mint Kosztolányi Dezső unokafivérét, a következő órára hagytuk. Danilo Kišről (A holtak enciklopédiája) és Tolnai Ottóról (az Azúr enciklopédistája) is megemlékeztünk, az előbbi művész esetén szóba hozva barátját, Esterházy Pétert is, felemlegetve a novellaadományozás hírhedt eseményét (Dicső halál meghalni a honért).
Talán Herkulesfürdő, s annak pusztuló állapota volt a legmegkapóbb s legfájdalmasabb: a fotók ereje, az emlékezés, a múlt ereje: az eltűnt idő nyomában…
Legközelebb, a kirándulás előtti utolsó alkalommal Szabadka, Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, s majd Temesvár városa lesz a tét.
