Betyárkodtunk ma reggel, elmondhatjuk magunkról… Készülünk, ugye, nyári rendes kirándulásunkra, ez esetben a Bakonyba, s előkészítő előadásaink végére érvén, a mai (újabb időkben péntek reggel 9 és fél 11 közt zajló) foglalkozásunkat a bakonyi betyárságnak szenteltük, meghallgatva először is Németh Kati szép szavalatát Adytól (Párizs, az én Bakonyom). Bagi Marika betyár-prezentációt készített, s mi ámulhattunk Sobri Jóskán, Rózsa Sándor kemény arcélén, Savanyu Jóska keménykötésű szőkeségén, de látnunk kell, hogy betyárok, szegénylegények, híres zsiványok nemcsak a Bakonyban voltak, de a Somogyban, Mátrában s főként az Alföldön úgyszintén – a Rákóczi bujdosó kurucai óta szerte Magyarországon. A szegény nép igazságosztó hősöket csinált belőlük, a hatalom elleni kérlelhetetlen, szabad lázadókat, kik nem féltek vásárra vinni a bőrüket, igazságot szolgáltattak a népnyúzó úri fajzat ellen… Legenda, mese, valóság keveredik itt, dalok, táncok és sok-sok irodalom Mikszáthtól Jókaiig, Móricztól Tömörkényig, Arany balladáiig, Ady kuruc-verseiig… Nem is tudtuk befejezni a témát: ha hazatértünk a Bakonyból, a friss élményekkel feltöltekezve, tartunk még egy betyár-órát, ahol Dobai Péter forgatókönyvére (Se fedél, se törvény), regényére (Vadon) s a három magyar betyár-filmre (Rosszemberek/Talpuk alatt fütyül a szél; Sobri s a legjelesebbre, Jancsó Miklós Szegénylegényekjére) is kitérve, részleteket nézve mélyülünk el ebben az izgalmas témában, melyhez Munkácsy Siralomháza, de Hollósy Simon Rákóczi-indulója is kötődik..
Az órát azonban nem a zsiványokkal, hanem Bruegellel zártuk: Szalma Jutkánk tartott, a tőle megszokott komolysággal, áttekintő aprólékossággal beszámolót és tájékoztatót a nagy festő bibliai témáiból. Az eligazítót majd kiselőadások követik, képről képre. És legalább Bruegel is érzi: van élet a Bakony után is, s visszatérünk hozzá.
Most három versrészlettel mégis betyárjainkat s a Bakonyt idézzük:
Messze setétedik már a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
Szülőföldem, képedet.
Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet. /Berzsenyi Dániel: Búcsúzás Kemenes-aljától/
Az lovamrul igen lekopott az patkó,
Azki még rajta van, az is nem igen jó.
Ha nem patkoltatok, elhal tűlem az ló,
Csak gyalog maradok, mint egy rút kóborló.
Az farkasbőrömnek lekopott az szőre,
Pókháló palackom az szegen bélepte.
Nyargalódzik rajtam az tetvek serege,
Mert szurkos az üngöm, nincs ki fejérítse.
Kurva már az anyja! mint élhetek, élek,
Kivetem hasamat az szép verőfénynek,
Csak úgy dohányozok, azmidőn éhezek,
Így én is másokkal szépen eltengődek. /Buga Jakab éneke/
Megállok lihegve: Páris, Páris,
Ember-sűrűs, gigászi vadon.
Pandur-hada a szájas Dunának
Vághat utánam:
Vár a Szajna s elrejt a Bakony. /Ady Endre: Páris, az én Bakonyom/
