A főpróba fele ma lezajlott, szerényen, de határozottan: elégedettek vagyunk, ami persze nem jelenti a Nyílt biztos sikerét is. Jelenti viszont a komoly közös figyelmet, munkát, egyetértést, jóakaratú kritikát és erős önkritikát, és legfőképpen – a tanulás csillapíthatatlan vágyát.
Jó volt ma délután újrahallgatni az előadásokat: mind jobban kitárul, elmélyül bennünk a német reneszánsz tépett, zaklatott tájaival, kopár, mégis mesebeli hegyeivel, vad vidékeivel, kísérteties lakóival. Az ördögi Cranachhal és Baldung Griennel, a színekben tobzódó, expresszív és gót Grünewalddal, a mindenkinél jobban rajzoló Dürerrel és az Isszoszi csata hősével, ki nem Nagy Sándor többé, hanem maga Altdorfer, aki egyébiránt vadon-festő, ember nélküli sűrű erdők vándora. Jörg Breu-t talán Melk miatt szeretjük, Stwosz kezei feledhetetlenek, Dürer Nyula mentén Bécsben lépkedtünk, Holbein Követei régóta kísérnek minket mint rejtély, mint csillagászat és szimbólumtan együttese…
Várjuk mind a bemutatót, de addig még sokat kell dolgoznunk nagyon!
