Eddigi foglalkozásaink legszomorúbbika, bánat, pótolhatatlan veszteség, s ha történt is más még ezen a pénteki délutánon; ha kiosztottuk is a Nyílt Nap meghívóit; ha hallgattuk is Szőke Mártánk kiváló szimbiózis- és vegyeslény-előadását Jung Katink nyomán; ha Kláránk elmondta is a felejthetetlen Utolsó Ítélet-referátumot; ha Gézánk szavalt is Boschról gyönyörűen, ahogyan szokott – e mai nap, e mai bánat mégis másról szólt: elvesztettük kedves, szeretett, nagyra becsült, pótolhatatlan Csoporttársunkat és Barátunkat, Spissák Lajost, aki oly igen sok nagy küzdelemből győztesen került ki az évek alatt, példát mutatva nekünk, sokszor elgyengülő, panaszolkodó, elerőtlenedő társainak a bátorságra, a szenvedések nemes elviselésére, élni akarásra…
És most már nincsen közöttünk, üres a helye péntek délutánjainkon. Helye most már, mindörökre, szívünkben, lelkünkben, emlékezetünkben van. Nem búcsúzunk Tőle – magunk mellett tartjuk gondolkodó, bölcs, szellemes, emberséges lényét, mert életünk végezetéig szükségünk van Rá.
Haranghyné Ancinak köszönjük, hogy segített emlékezni Rá, felidézni alakját.
