Ahány „kis-manieristát” megnézünk, annyiszor hökken meg a Csoport, s gondolja azt, éli át azt, hogy mily keveset tud; mily hatalmas és széles a művészet folyama; milyen óriás-termő a fája: Siena és Beccafumi például; Bronzino és a hideg, fehér, keresett tökéletesség; Pontormo s a kitalálhatatlan változatosság; vagy éppen Parmigianino, kinek alakjai kinyúlnak, kilépnek a képkeretből szuggesztív tekintetükkel, mozdulataikkal, hogy Modiglianit előlegző serpentinata nyakaikról ne is beszéljünk… „Életre-halálra olvasni…”; „életre-halálra képeket válogatni”, elmerülni a művészet végtelen, élet-segítő hullámaiban-
Ma is ezt az úszni-tanulást gyakoroltunk Máriánk és Bodránk „kimerítő” előadásai segítségével, melyek megértették: nincs olyan, hogy vég; hogy befejeződött; hogy erre tovább út nem vezet. Mert minden korszak után másik jön, észrevétlenül lép át a valamilyen egy másik minőségbe, s ma, Farkas Tanárúrral újra egyeztetvén, mind nyilvánvalóbb, hogy bizony mindenképpen meg kell azt a prágai erkélyt manieristákon edzett szemmel tekinteni!
Ma, a sok szép képpel feltöltekezvén, elfeledtünk Gézánk szegedi sikereihez, szerepléséhez gratulálni. Elnézését kérjük, a karácsonyi Partyn bepótoljuk.
Viszont írásban is rögzítve kérnénk nyomatékos szigorral a Kör tagjait, hogy fejezzék be, sőt el se kezdjék a betegeskedést, kórházazást, lábak, fejek, könyökök és torkok, szemek és szemfogak – félre a panaszt, hisz ifjak volnánk, nemde, s a táv már rég nem a barokk, hanem messze tovább a jelenig, vagy ha addig nem is – hát Modiglianiig!
