Art.Pagony

Hideg és sötétre hajló idő van odakint: így kedveskedik nekünk az új, 2019. év, de mi, Pagonyisták nem hagyjuk magunkat… Ma is Vermeer; még mindig Vermeer… Editkénket hallgattuk s láttuk, izgalmas témájával, kép-kereséseivel: Vermeer és kelméi, szőttesei, szőnyegei, kendői, terítői, selymei – textil-anyagok, textilművek a Nagy Delfti festményein. Egy válogatást láttunk Vermeer vásznaiból, segítség- és párhuzamképpen pedig más, kisebb, ismeretlenebb mesterektől is képeket, hasonló szobabelsőkkel, térképekkel, függönyökkel, faliképekkel és padlómozaikkal; szerelmeslevelet fogalmazó leányokkal, kacéran mosolygó asszonyokkal, nyitott, de a kinti világot soha meg nem mutató ablakokkal. Középpontban most is A festészet allegóriája (A műterem) című, egyszerre reális és szimbolikus motívumokat  tartalmazó híres festménnyel. Mi e szűk világú, egy helyben forgó, színekben és fényekben pompázó világ titka? Még mindig erre keressük a választ, miközben már elkezdjük a készülődést a Nyíltra is!

Érdekes előadással búcsúztattuk az esztendőt a mai napon: Ancikánk Vermeer jellegzetes karaktereiről, fő- és mellékalakjairól számolt be nekünk, saját, különösen szép, érdekes munkáját is megmutatva s véle egy érdekes művészi problémát érintve: vajon el lehet-e különíteni a festői ábrázolásokon a konkrét személyről készült igényes portrét és a csupán a fantázia szülte jellegzetes, de valójában senki élőhöz nem tartozó ábrázolatot a laikus képnéző szemével --, s hogy milyen esztétikai tárgyat is fed voltaképpen a tronie fogalma… A Lány gyöngyfülbevalóval címet viselő feledhetetlen kép nyomán és alapján történt mindez, s a Pagony belekapcsolódott az izgalmas megbeszélésbe,

legközelebb,  immár az Új Esztendőben (mely hozzon kis Csapatunknak minden jókat!) – folytatjuk a beszélgetést, s a márciusi Nyílt tervezgetését.

Ma rendhagyó foglalkozás volt, hiszen itt a Karácsony, s ezt mi minden esztendőben pontosan megüljük, mi, a Pagony örökifjú tagjai! Sokan összegyűltünk a mostani pénteken, aki csak tehette, velünk volt, kisebb-nagyobb panaszok, megrendült egészségek ellenére. Mert fiatalabbak nem lettünk ugyan, de akaraterőnk, érdeklődésünk, derűs kedélyünk sem csökkent az évek alatt, ahogy ezt a sok kitűnő adventi bemutató, festmény, fotó, zene és költemény is bizonyította. A dekoráció Antóniánk találékonyságát, ügyességét dicséri, Máriánk az est fő szervezője, motorja volt most is, s velünk volt ismét Eszterkénk, a költemények szenvedélyes, avatott tolmácsolója. Gézánk is mondott saját verset, mellé Ancikánk szép, törékeny képével,

Angyalkáink pedig vidámabban s meghittebben érkeztek, mint valaha – és szórták ajándékaikat. nem utolsósorban pedig: rengeteg, számolatlan sütikészletek álltak elő a tombola mellé, és: elégséges mennyiségű, méz-finom barackos kölyökpezsgő! Jövő péntek még 2018, Ancikánkkal folytatjuk a barokkot, még Szilveszter előtt!

Ami késik, nem múlik, s amit az elmúlt héten a technika nem tett lehetővé, Szlávikné Irénke e pénteken megmutatta nekünk mégis: gyönyörű és tanulságos epizódokat a Lány gyöngyfülbevalóval című filmből. Hasznára az egész csoportnak; a jobb megértés felé vezető úton Vermeer van Delft világa felé. Kiválóak voltak a film-bevágások: azok az epizódok, melyek nem Vermeer és híres képe felé vittek volna bennünket, elmaradtak, de annál többet láttuk a festmények hitelesen megképzett világát, környezetét, tárgyait és modelljeit, nem utolsósorban a bájos és hiteles Gyöngyfülbevalós Lányt! Némán ámult a Csoport, úgy hallgatta Irénke kommentárjait. Köszönjük, s jövő hét után (mert legközelebb bizony Karácsonyt ülünk…) Ancikánk folytatja nékünk a magyarázatokat a nagy holland festő kapcsán.

A mai alkalommal folytattuk Vermeer-vizsgálódásainkat, méghozzá Szlávikné Irénke segítségével. S bár a technika nem kedvezett nekünk, és a filmrészletek a Gyöngyfülbevalós leányról a következő foglalkozásra maradtak, amit megtudtunk Irénke prezentációjából a filmről; annak a festményhez s a regényhez való viszonyáról – izgalmas dolog volt, s várjuk a folytatást! Izgalmas kísérlet a médiumok közti terep, a határátlépés az egyes területek közt, s a híres Vermeer-mű a maga titokzatos szépségével láthatólag rabul ejt minden vele foglalkozót.

Beszéltünk még az órán arról a felfogásról is, mely szerint Vermeer van Delft apró, finom vásznai jórészt tekinthetők volnának egyféle speciális csendéletnek, ahol a béke, a halk szavú kontempláció s a finom sejtelem veszi át a hatalmat: anélkül, hogy natura mortává válna, still life marad…

Lassan vége az évnek, máról holnapra átlépünk a decemberbe, de semmi sem marad helyben, minden változik most is – hosszú évek óta dolgozik együtt az Art.Pagony csapata, de íme, a mai alkalommal is, mintegy a véletlen műveként, a Csoport egy halom meglepően új felfedezést tett. Köszönhetőleg Rozgonyi Piroskánk kép- és titok-keresői leleményének, Marikánk kutató, felfedező, hajthatatlan természetének, mellyel a nyomokon elindul, és Bodrának, aki szinkron-tolmácsol és kommentál nekünk…

Vermeer van Delftet szeretnénk mélyebben megismerni, mielőtt híres alap-művének A műteremnek (A festészet allegóriája) megismeréséhez fognánk… És előkerül Karel Fabritius, akiről több helyütt olvastuk, hogy tán művészünk mestere volt, ám most látjuk: életkoraikból, körülményeikből adódóan ez csaknem lehetetlen. Megismerjük azonban így Fabritius tragikusan rövid és tragikus véletlen által bevégzett életművét, benne egy egészen elképesztő, korát meghaladó képpel, illetve erős Rembrandt-nyomokkal. Hallunk másokról is, akiket, bizony, ki kellene még nyomoznunk…

És megérezzük ismét, amit tudtunk is, hogy a tudomány, a megtudható dolgok száma végtelen, s hogy bárhová nyúljunk a művészet tájain, új és új rejtelmekre, felfedeznivalókra bukkanunk!

Klióval és nővéreivel folytatjuk a munkát, ill. Cesare Ripa Iconologiájával!

Németh Katink jóvoltából ma sok zenét hallgattunk (Purcell), sok Vermeer-képet néztünk, kinagyított részletek sorát vehettük birtokba ebből a csendes, különös, zárt és (látszólag) egyszerű világból, melyről – most már látni az olvasmányok alapján – a szakírók azt állítják, hogy Rembrandt után (mellett?) a holland (németalföldi) festészet legcsúcsait képviseli. Sokat és sokszor kell nézni Vermeer képeit, hogy érteni kezdjük, látni kezdjük azt a sokszerűséget, mely a látszólag kevés és egy térben mozgó motívum mélyén van. Olyan ez, mint a lassú olvasás, a szoros olvasás, igen: most is, ezen a foglalkozáson is „látni tanultunk”! Vermeer után pedig még, erős, gondolatébresztő párhuzamként – a Caravaggio-élőképeken, majd festmény-vetítésen! Azt olvassuk, hogy Vermeer tanult Caravaggiótól – ehhez még, ennek megpillantásához még további iskolázottságra lesz szükségünk, ám a nagyság azonosságát és a festői különbségeket már jól látjuk,

s lépünk tovább ez úton, talán épp a Zsuzsink ajánlotta Svetlana Alpers-tanulmány nyomán, Vermeer mélyebb megértése felé. Nem is szólva Máriánk reményekkel kecsegtető kereséséről a Vermeer-képek belső epizódjait, keretezettségeit, térképeit illetően!

Elkezdtük ma Vermeert! Régóta várunk e pillanatra: egy kevéssé ismert, nagy és általunk is nagyra tartott, különleges, szűk, s mégis igen tág világú festő, akivel – elhatároztuk – mostantól legalább egy hónapig fogunk foglalkozni. Ő lesz ennek az évadunknak a főhőse, mint volt tavaly Caravaggio, s lesz jövőre Rembrandt. Rozgonyi Piroskánk az alapprezy-gyártásokban óriási segítségünkre volt-van-lesz. Áttekinthető, viszonylag nem nagyszámú életmű, gyakorta ugyanaz a helyszín: egy szoba, egy konyha, s mindig az ablak, a fény, a padlómozaik, egy súlyos függöny s a térkép a falon… E világ titkához, a hozzá vezető úthoz szeretnénk legközelebbi óráinkon közel férkőzni, életrajzi regény és film is segítheti a beleélést. Mostantól pedig várjuk a referátumra jelentkezőket, sillabusz megy!

Ismét egy igazán izgalmas témából hallottunk egy igazán izgalmas tanulmányt, beszámolót: Ancikánk beszélt nekünk a híres tájfestő, a barokk Ruisdael képi és szimbolikus világáról. Középpontban a festő egyik szélmalom-képe (A windmilli szélmalom, 1670) állott, a téma pedig átfogó, korszakhatárokat áthágó volt, mivel előadónk a barokk mester világát a két évszázaddal későbbi romantikával hozta (meggyőzően!) kapcsolatba. A referátum kitekintett a barokk tájfestészetre, a „malom” motívumának jelentésköreire, de vázlatosan bemutatta a romantika jellegzetességeit is, s festmények sora igazolta-problematizálta a két, egymástól időben távol álló korszak sajátos rokonságát. Az előadás után még Constable, Caspar David Friedrich és id. Markó Károly képeiből vetítettünk, így gazdagítva (s téve még bonyolultabbá) a korszakok, témák, szimbólumok, festői formák korokon átható kapcsolatát, különbségét és párhuzamát.

Az elkövetkező órától Vermeer van Delft nagyszerű művészetével fogunk hosszabban foglalkozni.

Ancikának köszönjük az átfogó, sokfelé ágazó témát, az elméleti érdeklődést, az irodalom bevonását, s hogy a foglalkozáson érdeklődő, izgalmas beszélgetés alakult ki a tárgyban.

Ma kiállítás-megnyitón is voltunk Zsuzsink kalauzolásával és vendégeként szeretett otthonunkban, a könyvtárban: a Tájak-Korok csoportosulás kedvtelve készített, vegyes alkotásait láthattuk. Legfőként a fotók tetszettek, illetve magának Zsuzsinknak jól ismert, szeretett grafikái. Utána viszont, mivel nem a pogácsát, hanem a tudományokat választottuk, Bodránk (Mérayné!) jóvoltából igazi „PhD-s” élmény ért bennünket. Balzac Ismeretlen remekművéről, s ennek kapcsán művészetfilozófiai tézisekről, illetve Picasso 1931-es illusztratív grafikai sorozatáról folyt a szó. Az elbeszélés menete lekötötte csoportunkat, főként Kati színes előadásában, s izgalmas volt kitalálni a történet hihetetlenül modern, a 20. századig előrerukkoló végét ama expresszív-szürreális, nonfiguratív képpel, melyen csupán egyetlen lábujj képviselte a tökéletes Raffaellót.

Tartalmas, gondolatébresztő előadás és vetítés volt, melynek, természetesen, megvolt a helye barokk tematikánkban, hiszen az elbeszélés főhőse Poussin francia barokk alkotó volt.

Lassan beköszönt a késő ősz, s mi mind szabadabban járunk-kelünk barokk tájainkon… A Csoport néhány tagja tegnap elkísérte vezetőjét Szegedre, a Minoritákhoz, szövegelemző mesterkurzusra is; hamarosan bekövetkeznek a városnéző-épületfelismerő séták, de az Őszi Tárlatot is meg kell látogatnunk.

Ma Alonso Cano hármas munkásságával ismerkedtünk: „egy spanyol Michelangelo” – mondják – építész, festő és szobrász; életformáját, habitusát tekintve meg inkább mintha Caravaggio lenne! Változatos, utánozhatatlan életmű sok festett, elbűvölő szoborral, óriás-épületekkel a java déli barokkból (Cano élete jelentős részét a legdélibb spanyol városokban élte le). És izgalmas, kiszámíthatatlan festészet, sok-sok szentkép és bibliai téma, a kevésbé elérhető, ismeretlenebbik keresztény-bibliai mitológiából.  S egy „anekdotikusnak” mondott különös kép Jézus Limbusba szállásáról… Bármeddig el tudnánk nézni Cano barokk képeit is!

Vác, Érsekvadkert, Nizza, Antibes, Budapest… E helyek kerültek szóba elsősorban a mai foglalkozáson, ha nem is egyforma súllyal, de mind ugyanolyan érdeklődéssel, kíváncsisággal.

Ihász Katinkánk és Imolya Erzsikénk a dél-francia partokat járta be: most csupán pár szót hallottunk útjukról, s várjuk a fényképeket a kimondhatatlanul kék és azúr tengerről, sziklákról, Marseille kikötőiről! Vácott és Érsekvadkerten pár hete járt a Pagony egy része, s most számoltunk be a látottakról a Csoport jelen nem volt tagjainak. Németh Katink készítette a képeket, s ha kicsit fáradtan és foghíjasan is, de igyekeztünk Társaink elé vetíteni a csodálatos kis Duna-parti várost a Naszály alatt, szemben a Szentendrei-szigettel, számlálhatatlan templomával, békéjével, katolikus barokkjával, rokokójával, legendáival, szentjeivel. Egy nyugodt, szép estét és napot töltöttünk ott, eltöprengve, hogy ilyen más is az alföldi élet, melyet ugyan nem cserélnénk már fel semmivel; mégis milyen jó tudni, hogy kis Magyarországunkon Vác, Pécs, Orfű és Hollókő, Sümeg: bármikor meglátogatható, elérhető számunkra.

A Madách Társaság vándorgyűlésének előadásairól is szíves szót ejtettünk: Érsekvadkert szép volt most is, akár tavaly, a kert bővelkedett birkákban, a fogadó pedig az okos tudományok, a madáchi gondolatok tárlója lett egy hosszú nap erejéig.

Alonso Cano ott figyel következő hetünk péntekén, hogy ismét szeretett barokkunkhoz térhessünk!

A jövő heti pesti kirándulásra készültünk mostani foglalkozásunkon: kedden a Csoport nagy része Budapestre utazik a Műcsarnokba, ahol megnézi a Frida Kahlo-, ill. a Lucien Freud-kiállítást, továbbá a Londoni Iskola jeles darabjait, még továbbá és főként: Francis Bacon borzongató munkáit. Nos, ezekhez a nagy kiállításokhoz vetítettünk a pénteki alkalommal: a Pagony igen felvilágosult, nyitott a modernizmus áramlatai iránt, de Freud bizonyos vásznait, Soutine-t, Kitajt azért nem egyszer még szoknia kell… Holott nem a jelenkor művészete ez, ellenben a félmúlté, meglehet, bizonyos értelemben túlhaladott is már e stílusegyüttes, melyet a felvonultatott szerzők képviselnek. De meg lehet-e haladni valaha is Francis Bacon Ordító pápa-sorozatát vagy Triptychonjait? Kahlo egyszerre naiv és egyszerre drámai, expresszionista önkifejezését?

Aligha. A jó mű nem évül el sosem, még ha mára akár maga a falra akasztható, bekeretezett táblakép is eltűnőben van… Kíváncsian indulunk felfedező útra a Galériába!

Barokkal folytattuk, vagy klasszicizmussal? Ki a megmondhatója? Poussin francia festő itáliai képeit látva, a kérdés nyitva maradt számunkra: izgalmas, átmeneti világ… Bagi Máriánk irodalomelméleti érdekességekkel is szolgáló (pl.: a „fenséges” megjelenítése a művészetben), nagy felkészültségről számot adó előadását hallgattuk. Átlépne Csoportunk a PhD felvételik szintjére, kérdezzük fél-komolyan.

Poussin mindenesetre igen izgalmas gondolkodási terep: kapcsolata Raffaellóval; kapcsolata, hatástörténete Cézanne-nal… Miért teszi meg egyik főszereplőjévé éppen őt Balzac Az ismeretlen remekmű című elbeszélésében; miért radikálisan mások tájképei, mint mitológiai tárgyú, allegorikus „bölcsészdoktori értekezései”, melyek minden későbbi akadémizmusnak fundametumát adják?

Zsuzsink ma ért végére az egy-nyári építészeti oktatásnak: a tét ez alkalommal a klasszicizmus építészete volt, továbbá az irányzat kapcsolata a neoklasszicizmussal, akadémizmussal, az előtte járó barokkal s az utána következő romantikával. (Szóba került a rokokó, a biedermeier, a mór építészeti hatás és, természetesen, a szecesszió is.) Nem biztos, hogy a klasszicizmus lesz a Csoport legkedvesebb irányzata, ámde mint építészeti probléma, mint görög- és római-ismétlés, mint erőfitogtató, lenyűgöző, masszív nagyság és idézet – feledhetetlen és letaglózó… S utána következtek az építészet századvégi gyermekei, kevert nevű, kevert stílű rokonsága. A historizmus, eklektika, a neo-stílusok, a romantikus építészet hajtásaira, csoda-építményeire gondolok, melyek a nagy magyar városok, mindenekelőtt Budapest utcaképét is meghatározzák.

Nemsoká „terepen” ismétlünk és gyakorlunk: Zsuzsink vezetésével városi sétákra készülünk – stílusjegy-felismerési gyakorlatra! Tesztet azonban nem kell írnunk, ígérte előadónk.

Ismét a barokk, és ismét Piroskánk prezentációja, méghozzá egy rejtelmes, alig ismert francia mesterről, a natura mortá-iról, illetve bibliai tárgyú képeiről jegyzett Lubin Bauginről, akinek négy egészen különleges, modern, szimbólumokkal és halál-jelképekkel teli csendéletét csodálhattuk meg, s kísérelhettük meg egyikük (a sakktáblás-néma-tükrös!) elemzését. Nemcsak a legnagyobb csúcsok léteznek a festészet történetében; s az sem biztos, hogy el tudjuk dönteni, melyek azok a bizonyos csúcsok… Sokszor találkoztunk már ún. „kismesterekkel”, akik nagyon megörvendeztettek bennünket.

Ugyanő, Piroskánk készítette el azt a prezentációt is, mely Ruisdael romantikába hajló, mondhatatlan szépségű tájképeit tartalmazta, mindenekelőtt e mostani válogatásban a Zsidó temetők két híres festményét. Mindehhez válogatva a modernek s a magyarok közül Váli Dezsőt, korábbról Ámos Imrét s nagy orosz-francia rokonát, Marc Chagallt. Gyönyörű képsor kerekedett ki a Csoport előtt, s láthattuk: a barokkból mind a klasszicizmus, mind a romantika felé nyílnak utak, de a modernizmus irányába is.

Fogalakozásunkon, nem utolsó sorban, szerét ejtettük, hogy Németh Katink múltkor elmaradt zene-kíséretét újraélesszük, s így nézzük ismét végig régi kirándulásaink képi válogatását…

Itt van az Ősz, itt van újra, s szép, mint mindig énnekem… ez a jószerével csacska verssor villant a blog-szerző eszébe a mai foglalkozást bevésve, ámde: Csoportunk ma még NEM búcsúzott a nyártól. Vagyis még nyári műszakban volt, azaz holmi extrákat hallgathatott – nézhetett. Esetünkben Németh Kati vezérletével és precíz, mindenre emlékező keze-munkája nyomán – a sok együtt töltött év kirándulásait juttatta eszünkbe a sok fotó, melyeket Katink a régi prezentációkból emelt ki. Meglepetés volt ez mindenkinek, s a feladat -- ki kell találni, mikor, hol, mely műtárgy vagy szakrális hely az, mely a prezentáció képkockáin megjelenik – kiváló volt, s a Pagony a találóskát kiválóan teljesítette. Egyszersmind azokkal is megismertettük kicsit múltbéli kedves helyeinket, kik akkoriban nem voltak még Csoportunk tagjai. A gyönyörű Frari, az Uffizi, Barcelona és Bécs, a Mithras-szentély és Kassa Máraival (hogy Késmárkról, Nagyőrről, Lőcséről, Bártfáról, Eperjesről ne is beszéljek…), Pécs, Győr és a Fertő-tó, Esztergom és Visegrád; no meg a felséges, feledhetetlen Tintoretto forever…

Szép, emlékidéző, egymás szavába vágó, Zsuzsink mindentudását igénybe vevő óra volt, köszönjük,

ámde legközelebb Lubin Baugin vár bennünket, Piroskánk karján hozzánk vezetve, csendéleteivel…

A nyár utolsó foglalkozása; legközelebb már szeptemberben találkozunk. Egy évig megint délután 3-kor jövünk össze, és nem reggel 9-kor. De nincs min bánkódni, annál is inkább, mivel a nyári extráknak még nem értünk végére, de erről ne többet! Meglepetés… Egyébként pedig már annyi kiváló barokk kiselőadást hallgattunk a Caravaggiót követő korszakból, hogy akár hirdethetnénk is a Nyíltat. Miközben még jobbnál jobb előadások állnak, ígéretesen, előttünk.

Ma Klára lepett meg bennünket egy igazi kuriózumnak számító vegyes alkalommal: a Hatvany-Deutsch mágnás-családról, hatvani kastélyuk sorsáról, jelenkori felhasználtságáról (Széchenyi Zsigmond Vadászati Múzeum) esett szó, középpontban a nagy művészeti-irodalmi mecénással, Hatvany Lajossal, aki Ady Endre, Tóth Árpád és sok más nagyság sorsa felett bábáskodott. Az ő összetett személyiségéről, utazásairól, életútjáról, irodalmi ténykedéséről hallottunk, levélrészletek felolvasását követtük.

Aztán, a Hatvany-család támogatottjai közt, szó esett József Attiláról is, hogy végül előadónk, József Attila utolsó esztendejére térvén, Kozmutza Flórával való ismeretségéről ejtsen szót, olvasson izgalmas leveleket. A plasztikus (és talányos) kép, melyet a pszichológus- és gyógypedagógusnőről, Illyés Gyula feleségéről festett Klára, valamennyiünket elgondolkodtatott, megragadott.

Lassan véget ér a nyár, de érdekesebbnél érdekesebb programjaink, előadás-témáink nem fogyatkoznak, sőt! mind izgalmasabb dolgok előtt állunk.

Ma hármas feladatnak felelt meg reggeli foglalkozásunk: először is végighallgattuk-néztük vérpezsdítő zenével kísérve Németh Katink múlt heti Van Dyck-prezentációjának királyait-lovait, Piroskánk kérésére méghozzá a ló-színek világáról is tájékoztatást nyerve. Az Izabella-barna ló-árnyalat eredetét itt nem részletezném, de a Csoport semmiképp sem fog megfeledkezni róla! Jó volt újra látni a csodás barokk paripákat, kik jóval szebbek és nemesebbek, mint – az emberek.

Ezután Editkénk beszélt röviden, de annál töményebben, lényeglátóbban egy franciáról, ki nagyrészt barokk talán (Caravaggio-követő), de a klasszicizmus fegyelmét, szikárságát is ott hordozza már magában: Georges de La Tour képeiről volt szó, s a gyertyafény-szabdalta vásznak közül talán a Jób lesz az, mely, a bibliai történet értelmezéseivel kibővítve, tavaszi Nyíltunk témája lehet…

Végül Ancikánkat hallgattuk modern és aktuális témáról: a Mártélyi Művésztábor hírei, képei, a szeretett tiszai tájak elevenedtek meg előttünk, bepillantást mutatva egy dolgos, évtizedek óta magát építő-változató festői munka-csapat életébe, hétköznapjaiba. Ancika kiállításra beválasztott szép-fás-előteres festménye valamennyiünknél tetszésre talált,

amiként Költőnk, Haranghy Géza mind mozgalmasabb, érzékenyebb alkalmi költeménye is.

Jövő alkalommal, a nyár utolsó foglalkozásán Klára beszél nekünk a nagy mecénás báró Hatvany mágnás-családról!

Augusztus van, elvileg (és gyakorlatilag) nyári szünet, tele extrákkal, mely különlegességeket meg-megszakít mégis standard barokkunk, de e nem-folyamatosság és némely kalandosság közepette is, lám, a Pagony máris produkálja a jövő évi, távoli Nyílt nap jobbnál jobb előadásait.

Szalma Jutkánk dél-amerikai barokk templomai és kastélyai, középületei; Zsuzsink építészet-elméleti előadásainak esszenciája; Németh Gerle Katink zenével hátterezett álom-lovai, melyek nagy barokk szerzőktől valók, s királyokat voltak hivatottak hátukon hordozni (még ha mindössze 150 cm-re nőttek is meg e királyok…); de látni előre, hogy Piroskánk ismeretlen és különös Lubin Baugin-ja is – tehát valamennyien érettek a Nyílton történő bemutatásra!

A mai csodás lófestészet-összefoglaló igazi kedvvel és szakértelemmel született Németh Katink keze alatt, és a sok újdonságon-, a Anthonys van Dyckkel való ismerkedésen túl – nagy, örömteli ismétlésre is módot adott: sok régen nem látott, de hajdan alaposan megbeszélt festményt tekintettünk át (lám, a lovak mindenütt jelen vannak…), s érezhettük, mi mindenen is vagyunk már túl művészettörténetből mi, „Pagonysthes” – miközben, főként szeretett vezetőnk és oktatónk határozottan úgy érzi, hogy amit tud, nem több szétszórt tükörcserépnél, és a teljes tudás teljességgel elérhetetlen, a memória s az e Földön töltött idő korlátozottsága néhány gyönyörű pillanatra, szépséges képre elegendő csak…

A Kör vezetője ma végképpen elbizonytalanodott a Pagony képzettségi állapotát, iskolázottságát, előmenetelét illetően. Eddig, ha jól emlékszik e vezető, egy gimnáziumot elhagyott, emelten érettségizett, főiskola kezdetén járó csoportot irányítgatott a művészettörténet hímes mezején; ám ma, Ormos Zsuzsink építészeti előadásait követően, Szalma Jutkánk állt elő egy olyan alaposságú egyetemi előadással a dél-amerikai kontinens országainak katolikus templomairól és palotáiról, s a péntek reggeli, semmifajta álmosságot vagy fáradtságot nem mutató csoport olyan magas szintű figyelmet tanúsított a hosszú előadás iránt --, hogy az oktató azt kell higgye: a Pagony már bent van az egyetemen, a BA-n legalábbis!

Egy másik világ, egy másik barokk tárult ma elénk, még több dísszel és díszlettel, még bőségesebb arannyal és dekorációval, de semmiképp sem kevesebb alázattal és hittel, hiszen e barokk óriástemplomok falai közt indián embertestvéreink is ott áhítoztak már, sőt, az épületek munkásaiként a maguk oly igen más, izgalmas törzsi művészetét is megjelenítették. Végigjártuk szinte az egész kontinens országait, városait, székesegyházait, s a gyönyörű táj díszletei előtt egy másik: szélsőségesebb, szenvedélyesebb, színesebbre hangolt vallási kép és barokk látomás rajzolódott ki.

Látjuk előre elkövetkező 4 vagy 5 óránkat, benne csupa izgalmas, változatos témával, sok meglepetéssel,

és Zsuzsinktól ismét kaptunk egy mindszenti meghívást is…

Nem mondom, hogy rengetegen lettünk volna e mai órán, de azt sem mondhatom, hogy akik jelen voltak, ne lett volna részük magasrendű élvezetben, élmény- és tudás-szerzésben. Zsuzsink ma vastapsot érdemelt és kapott: barokk épületmagyarázatai felértek egy egyetemi kurzussal. És hát, érzékelnünk kellett, hogy barokk templomot és kastélyt azért már jóval többet láttunk-látunk idehaza is, mint gótikus vagy reneszánsz építményt. Zsuzsi példái közül igen sokat kirándulásaink során tekintettünk meg. Minden részlet felismertetett, mindenre fény derült, így most nyitott elmével várjuk a 19. század romantikáját, eklektikáját, majd az e stúdiumokat követő városi sétákat! Megvalósulni látszik Csoportunk számára az „épületek (és képek) olvasása” program!

Legközelebb Dél-Amerika országaiba, szélsőséges barokk-katolikus építészetéhez kalauzol bennünket Szalma Jutkánk, várjuk ezt is, nagy kíváncsisággal!

A mai alkalommal – élve mindegyre a nyár adta „extra” szabadságával – ismét Zsuzsinkat hallgattuk építészettörténetileg, immár harmadik órában, ma a reneszánsz épületek formai jellegzetességeiről. Azt éreztük valamennyien, hogy bizonytalanul bár és kétségek közt, de kezdjük érteni, kezdjük látni a formák fejlődését, a motívumok vándorlását, az egyes művészettörténeti korszakok egymásra következésének, egymásra hatásának s a mindazonáltal mindig meglévő elkülönböződéseknek jelenlétét. Nem állunk már olyan messze a gadameri gondolattól, mely mintegy mottónkká is vált már: Épületek és képek olvasása… Legközelebb a barokk monumentumait vizsgáljuk meg Zsuzsink vezetésével, hogy utoljára is eljussunk a félmúlt (a 19. század-20. század eleje) „romantikus”, eklektikus, „neo” stíluskategóriáihoz, s hogy végül mindezen frissen szerzett tudományunkat előbb a vásárhelyi, majd a szegedi középületek látványain tegyük próbára.

Megjártuk Észak-Magyarországot, s a sok legszebb nyári kirándulás közül az egyik legszebbet jártuk végig, ajánlott kiváltképp hazafias érzületűeknek, anyanyelvünket hőn szeretőknek!! Ma tehát, itthonmaradott Tagtársainknak a Zemplén szelíd lankáiról, Mádról, Vizsolyról, Füzérradványról és Széphalomról – benne a Kaziczy-emlékhelyről, a Sírkertről, s nem utolsó sorban a Magyar Nyelv Házáról folyt a szó s a kép,

ahol egy magyartanár (de más is!!) egy hetet simán eltölthetne szemlélődő olvasással.

Ma tehát vetítettünk és meséltünk a Többieknek, miközben újraéltük a látottakat. Köszönet a nagyszerű szervezésért, a Kör vezetőjének jobb lába jobb állapotban van, mint délelőtt volt, s már intézkedett Érsekvadkert ügyében,

jövő héten pedig folytatjuk Ormos Zsuzsink építészeti előkészítő tanfolyamát, Neki is előre köszönjük a 3. „Lesson-t”!!

Nyári időszámítás szerint volt ma végre a foglalkozásunk, azaz reggel 9-kor. Nem lehet mondani, hogy rengetegen lettünk volna, de hisz nyár van, s szokatlan még e korai időpont. Holott három nagyszerű előadást hallottunk tagtársainktól: Bodránk Zemplén tájegységeiről, vizeiről, hegyeiről, történelméről is ejtett finom, s derűvel feltöltött szavakat, mindenekelőtt azonban a kicsiny, de annál bájosabb és szépség-gazdagabb Mádról adott a Csoportnak érzékletes képet: elhallgattuk volna óra végéig is. Az ismerkedést a szép zsinagógával a helyszínen folytatjuk majd, reméljük, Bodra további kiegészítéseivel. Antónia Vizsolyról beszélt, s ismét csak Bodra révén egy „majdnem” Vizsolyi Biblia is előkerült. Gönc, Tállya, Vizsoly; Komjáthy Benedek, Károli Gáspár, Bornemisza Péter, Sylvester János, Heltai Gáspár s mind-mind a vagabund és peregrinus reformátorok, e kalandos életű, bátor férfiak, a Szentírás első fordítói, nyomtatói… Az ő nyomaikon lépkedünk hamarosan! Jutkánk pedig ismét remekelt, már sillabusz sem kell Neki, olyan mélységben ásta bele magát az építészetbe, jelesül a magyar várak, kastélyok történetébe… És mindenütt a Károlyiak! Bár a Zrínyieket, a Rákócziakat sokkal jobban szereti a Kör vezetője, látván látja, mi magunk, Pagonyisták is mit köszönhetünk e nagy családnak, ki Kelet-Magyarországot fenttől lentig végig-uralta, építette, kulturálta!

Mához egy hétre, zempléni valóságélményekkel feltöltekezve, ismét találkozunk!