Art.Pagony

Továbbra is a középkorban jártunk mai, nyári időszámítás szerinti reggeli alkalmunkkor, Ormos Zsuzsink vezetésével: a középkorban és – Krakkóban. A Szűz Mária székesegyház elmondhatatlan Gesamtkunstwerkjét, a Veit Stoss jegyezte szárnyasoltárt néztük ismételten és tovább, elmerülve a csendes, rejtőzködő Szűzanya titkos élete feltárható tényeiben, Mária elszenderedésében, s e történet-nélküli, mégis mozgalmas, lelki történésektől teljes csoda-oltár rejtelmeiben. A 2 méternél is jóval magasabb apostolok mozdulatai, arcjátéka, csavarodó, beszédes drapériái, a kezek pantomije, mely Michelangelo szobrait idézi, a furcsa, ellentmondásos, mégis (vagy épp ezért) oly kifejező tekintetek lenyűgöztek bennünket, s eldöntöttük: még egy hét erejéig Mária életénél s ennek képi ábrázolásainál maradunk!

Piroskánkat hallgattuk ma (bár Őt nem nagyon szabad nevén nevezni, anonimitását őrizni akarja, továbbá kedvesen kéri, hogy kiselőadásait holmi időrabló bele-prézsmitálással ne szakítsák meg, ami a Csoport bizonyos frekventált tagjainak nagy önuralmukba s rossz közérzetükbe telik, így ma megtették, de többet aligha!). Orfű volt ma a tét, szép nyári kirándulásunk helyszíne tanösvényekkel, malmokkal, Nyilasy-zöldekkel, püspöki templommal, barlangokkal, zsombékossal, kéklő (és nem túl magas, nem túl sziklás!) hegyekkel: turistaparadicsom 60 felettieknek, 25 fok alatt… köszönjük a szép bemutatót, kedvet csinált!

Ormos Zsuzsink pedig Krakkóba repített bennünket, s vissza Janus Pannonius korába, a késő-gótika német mesterével Lengyelországba. Wit Stwosz nyomain jártunk a Mária székesegyházban, néztük az álombéli óriás-oltárt a 2 méter magasságot jócskán meghaladó főalakokkal: e Gesamtkunstwerket, mennyekből leszállt Jeruzsálemet minden szárnyával, minden nézetével együtt akár egy képregényt, egy Biblia Pauperumot, egy csoda-szőttest, fából kibomló teljes világot, falikárpitot. A Kör vezetője úgy képzeli, van reménye, hogy e csodát a valóságban is megtekinthesse egy eljövendő áprilisban, még (horribile dictu!) a 80. X-be lépés előtt…

Leszállottunk az apokrif Jézussal együtt a Pokolba is, s felhoztuk kézen fogva az Ősszülőket s más jeles (és bűntelen) ószövetségieket. (Vajon bennünket ki ment ki majd a Purgatóriumból? Mert a Mennyekre aligha van esélyünk, minden vidékies jóindulatunk ellenére sem.)

Giottóval készülünk legközelebb a német-lengyel szobrászt összevetni, legalább, ami a Joachim-Anna történetet illeti, tájait pedig a „bálványimádó” Jan van Eyckkel, MS mesterrel.

Rendhagyó nap, rendhagyó időpont: kedd, 14 óra, oktyka nem ér rá pénteken, plusz a Könyvtár nyári időszámítása… Fővünk a Németh László-szobában, át is tesszük nyári foglalkozásainkat reggel 9 órára.

Nem is voltunk ma túl sokan kánikulailag, de azért dolgoztunk: néhány alapkérdésre kerestük a választ a Végh János-tanulmány nyomán. A német reneszánsznak vagy Dürer korának nevezett speciális jelenségre koncentráltunk, nagyobb tanulmányaink megkezdése előtt, alapvetésként. Mitől oly rövid s oly magában álló ez a nagy, önálló korszaka a német művészetnek, s miért huny ki azután oly sietve, Dürer halálát követően? Mi is ez a fergeteges, Európát átsöprő reformációs forradalom, mely megtizedeli szeretett templomi képeinket; mi ez a tisztogató, fanatikus düh, mely Északról indulva, elönti Európát? E kérdések még nem tisztázattak, csupán felvettettek, de beszéltünk a német és itáliai reneszánsz alapvető különbségeiről négy-öt pontba szedve, s prezentáció által bizonyítani igyekezvén. Beszéltünk a Szó Gutenberg által megnövelt hatalmáról is.

Késő-gótikus szobrászattal, Wyt Stwosz protoreneszánszával folytatjuk Zsuzsink révén, hiába fogadkoztunk, hogy csak a reneszánsszal, csak a „Nagy Ötökkel”… Jobb lesz így, alaposan nekilátva, komplexebben, ahogy eddig is tettük, hisz Németalföld elején is visszamentünk a Dijoni oltárig! Jutkánk a Heidelbergi Kastélyhoz kapott kedvet, Ancikánk a Dunai Iskolához, Editke elvállalta az Isenheimi oltárt, és Szabina orosz szakirodalmon gondolkodik Holbein Halott Krisztusához, Bodra ugyancsak, LESZ mit csinálnunk, annyi szent!

Úgy látszik, mindenek ellenére, a kevés fellelhető könyv dacára, a nagy súlyú, ám kis számú mester különös volta, az itáliaitól oly igen különböző stílus ellenére -- vonzza Csoportunkat a német reneszánsz, és mai foglalkozásunkon, az eddigiekhez híven, Kláránkat hallgattuk a Német-Római Birodalom történetéről, ámulva, hogy mi mindent – nem tudunk! De tudja Klára, s Máriánk térképei és előmunkálatai nyomán prezentálta is nekünk, akik szeretni még nem szeretjük ugyan e szokatlan németeket vad, romantikus erdőikkel, rút staffázsfiguráikkal, rókaarcú, feldíszített hölgyeivel, késő-gót szenvedélyességével, lángoló, de nem egyszer elrajzolt alakjaival, brutalitásával, a sok levágott, vérző fejjel, kegyetlen, kétértelmű pillanataival és misztikus, magas egű rengetegeivel --, de érdeklődünk, s kíváncsiak vagyunk felőle. S ez egyelőre elég is; elég ahhoz, hogy Wyt Stwosszal, majd Schongauerrel s a Dunai Iskolával folytassuk, és ki ne hagyjuk a Grünewaldként híressé vált Gothardt-Neithardt Mestert sem…

-íme, a colmari Unterlinden Múzeum, mely az ő Isenheimi oltárának ad otthont:

Még mindig az előzetesek… Jóval korábban, manierista reményekkel kiadott kiselőadásaink még mindig nem értek véget, pontosabban: éppen ma értek véget Máriánk Hans Baldung Green-jével (mert Máriánk, láthatólag, nemcsak a magyar (Nyilasy Sándor), hanem a németföldi „zöldek”-hez is vonzódik). Tanulmányaink során többször, több helyütt érintett művészhez tértünk ma vissza ezzel az előadással: egy értelmet és érzékeket megzavaró, borzongató festőhöz, kinél Ádám inkább Luciferhez hasonlít, míg Éva Venusz és a férfifejekkel játszó Judith vagy Salome közt osztja meg rokonságát. Miközben a még neve révén is boszorkányosságot sejtető festő képeit néztük, azon gondolkodtunk, hogyan lesz majd megfogalmazható az a különbség, az a specialitás, mely a német festészetet a németalfölditől elválasztja. Ennek megállapítása még várat magára. Nem csoda, hiszen most kezdjük a témát, most osztottuk ki az első feladatokat! Következzék a Dunai Iskola, következzenek Altdorfer végtelen német rengetegei… Következzenek Cranach „protestáns” szárnyasoltárai!

Mindenekelőtt arról, hogy ma végre meghallgattuk mind együtt Szabina tagtársunk jeles poémáját, az akrosztichonban íródott laudációt Körünkhöz, mely őskezdeti epikus vonásokat nagyban felmutató, nagy ívű és roppant tudást mozgató versezet immár eredet- és hőskölteménye is Pagonyunknak – szóval, ezt a művet olvastuk fel órán La Mancha lovagunk tisztes jelenlétében, mindenki örömére. Köszönjük, s büszkék vagyunk – Költőnkre, és magunkra!

Hallgattuk továbbá ismét Németh Katit is a furcsa, sokarcú Cranachról, majd Editkénktől a komplett Dürer-előzetest és kedvcsinálót. Nagy terveink vannak a német reneszánsszal is, mely tervek Ormos Zsuzsink napsugaras konyhájában fognak jövő héten véglegessé kovácsolódni. Egy biztos: legközelebb Máriánkat s Kláránkat hallgatjuk, hamarosan pedig megnézzük a Tornyai János Múzeumban a monstre Barcsay-kiállítást….

Rókalányok; pszycho-thriller; kegyetlen; bizarr, groteszk; diszharmonikus… Manierista, és nagyon érdekes, példátlan, különös, félelmetes -- ezek a kifejezések, jelzők és jellemzések jutottak ma eszünkbe, amikor a foglalkozáson Németh Katink ismételten, de másként bemutatta nekünk Lucas Cranach munkásságát, hatalmassá gazdagított prezentációval. Mintegy előkészítés és bevezetés volt ez a német reneszánsz megkezdéséhez, mely, már látjuk, minden bizonnyal egészen más lesz, mint volt a Németalföld bármely területe. Cranach hosszú életet élt meg, vagyonra, elismertségre tett szert, uralkodó lett a festők között, akár Tiziano, akár Rubens. Mégis: képei megosztják a néző véleményét, s miközben nagy hatást gyakorolnak rá, el is riasztják, értetlenséggel, kétségekkel töltik el. Minden bizonnyal egy eligazító erejű nagy tanulmányra lesz szükség, hogy elhelyezzük, értelmezni tudjuk Cranach képeit, melyek bizonyos témák (Judith és Holofernes; Salome; Lucretia) monomániás ismétlésével, rideg, kemény, korántsem szép arcokkal, halotthalvány, csont nélküli testekkel, riasztó, felemás tekintetekkel, folyamatos ördögi kísértéssel és szépséges ruhákkal, kosztümökkel vésődnek emlékezetünkbe. És megfestette a mi Szent István királyunkat! És megfestette a halott Luthert! A méhecskék mardosta, panaszolkodó Cupidót, a lába-felhúzott Gráciát, egyiket a három közül. Szeretnénk rájönni Cranach titkára, de Jörg Breu is érdekelt bennünket, akit Magyarné Anna mutatott be, folyamatos visszautalásokkal melki utunkra, az ott látott Breu-oltárral.

Várjuk Kláránk történelmi-földrajzi áttekintését, mert nehéz ezt a német világot fantáziánkból kibontakoztatni, s meglátni benne is a Szép-et, mert egyelőre a borzongató és meghökkentő az, ami megragadott: vonzott és taszított egyszerre.

E napon, még utoljára, ismételtünk, emlékeztünk: Ancikánk, Szabinánk és Németh Kati prezentációi nyomán, az általuk készített fényképek révén ismét megelevenedett a Boga völgye, a Református Ótemplom óriása Debrecenben s a nagyváradi Székesegyház sötét-arany tömbje, benne László hermájával, ereklyéjével, maga a Váradi Vár, minden elképesztő rétegével és Szalontán az immár nem is csonka Torony… Láttuk Várad szecessziós palotáit, eszünkbe jutott a Medgyessy-sétány minden szobrával, a Nagyerdő, Csokonai virtuális, pillangós álom-szobája és a sok-sok finom étel, esztétikus szupertáplálék, melyben ugyan a Kör vezetője nem részesült, de e hussanó falatok szépsége a fotókon is megragadó volt.

Láttuk Editkét Petőfit szavalni; láttuk okos kis régésznőnket, Debrecenben jártas latintanár-nőnket, a színházakat és tereket, a Fekete Sast, a Sebes Köröst és egy kicsi, kedves szajkót is a végére, ha a fürge mókus nem lett volna elég, Ancikánk jóvoltából!

Átismételtünk, átgondoltunk mindent, és most jöhet a német reneszánsz!!

Rövid lesz ma a beszámoló, jövő héten pótlódik, holnap (ma, hisz elmúlt éjfél…) – konferencia. Debrecenbe és a Biharba tett szép kirándulásunkat ünnepeltük, tekintettük át a mai foglalkozáson, Ancika szíves szolgálatú fotói segítségével, legalábbis Debrecenig: a Nagytemplomig, a Nagyerdőig, a Medgyessy sétány szobraiig, köztük Schaár Erzsébet Szabó Lőrincével és könyvespolcával, Ady saját halotti maszkját szemlélő portréjával. Szép volt Debrecen, de még szebb lesz Nagyvárad, melyről ízelítő-felidézőt Dutka Ákos tollából hallhattunk. Szalma Jutkánk nagy íróink arcképcsarnokára emlékeztetett, Kláránk pedig megrendítő Sinka-referátummal állott elő, Gézánk felolvasásai mellett. Szép út volt, jó az emlékezés, és Szalonta s a Mülleráj még hátravan…

Ma 14 órakor kezdtünk, mert még mindig nem végeztünk a kirándulási előkészületekkel: hátra volt még három előadás, továbbá a Kör vezetőjének három tartalmas hozzászólása, melyek azonban ismét benne rekedtek -- idő híján -- a Kör vezetőjében, de sebaj, mert a Kör nem menekülhet meg e három tartalmas közléstől: Debrecenen és Nagyváradon át követi majd őket e pár igényes mondat, anekdota vonatban, buszban, reggelizőasztalnál…

Kláránkat hallgattuk először Nagyvárad földrajzi elhelyezkedéséről, részletes történelméről, jeles építményeiről, kiemelkedő alakjairól, monumentumairól olyan fokú plasztikussággal, amit Klárától megszoktunk ugyan már, de most is elbűvölt bennünket, kíváncsivá tett további részletekre. S hozzá az etnikumok, felekezetek áttekintése! A hajdani Erdélyt, a Bihart is magában foglaló szép haza feltámasztása a maga gazdagságában.

Németh Katink a váradi Várról ejtett izgalmas kiegészítéseket, fűzött sokat mondó képeket, elképzeltető fotókat – pár nap, s mi mindannyian ott állunk e csillag-falak alatt.

Pirókánk Medgyessy-sétánya is lenyűgözött a sok, változatos szoborral – valamennyi külön stílus, külön történet. Csak az fáj mindnyájunknak, hogy a bemutató szerzője maga – nem lesz velünk e szép napokon! Hosszúóránk után az Emlékpontba mentünk, Dömötör Mihály meghívására, és hervadó virágokat láttunk Baudelaire-megnevezéssel, sok idézettel, feketében-fehérben-színesben egy fényektől szabdalt kiállítótérben.

Némileg hamarabb kezdtük ma a foglalkozást, Haranghy Géza csoporttársunk szép rendezvényének okán (csoportunk valamennyi tagja -- közös munkáinktól függetlenül is -- szorgoskodik, keresgél, alkot, keresi az önkifejezés útjait, s mindenkire igen büszkék vagyunk ezért).

Milyen jó egy kis (szép)irodalom… suttogta Szabinánk, a homéroszi (és nem ossziáni) strófák írója, titkos dalnokunk, és valóban: Bodra Kolléganőnk Arany-képe, Szalontáról festett akvarellje igen jól sikerült, hálásak vagyunk néki! Jó beszélgetés is kerekedett körűle, érintve Arany János személyiségtulajdonságait, költészete s epikája összevetését,

de úgy el is telt im-ígyen az idő, hogy Zsuzsinknak alig maradt Medgyessy Ferencre, de mégsem! Igenis maradt erre is idő, és látjuk most már, hogy Ormos Zsuzsi bennünket nemcsak az épületekre, de szobrászatra is tanít…

Egy hét múlva bent alszunk a könyvtárban pénteken, hogy a hátralévő négy előadással megbirkózzunk! Elsőnek Rozgonyi Piroska ppt-jét nézzük majd!

Utána pedig irány a Boga-völgye!

Három előadást hallgattunk meg a mai órán, mindhárom közeli tanulmányi kirándulásunkhoz kapcsolódott. Szerettünk volna egy negyediket is, de bár -- Körünkben csaknem példátlan módon -- az idő telésére is figyelmeztettük szeretett előadóinkat (holott a mi foglalkozásainkban éppen az az egyik fő jó, hogy, úgymond, „mindent” lehet, s bárki közülünk mindazt elmesélheti, elmondhatja, amire fölkészült – kíváncsian, örömmel, sürgetés nélkül hallgatjuk), de még így sem jutottunk el Mérai Bodránkig, s Véle Nagyszalontáig, Aranyig, oly igen-igen tartalmas volt a Haranghy-házaspártól a Boga-völgye, Ormos Zsuzsinktól a nagyváradi székesegyházak hiteles története és Szalma Jutkánktól a szecessziós paloták Várada … Volt azonban néhány probléma is. A Boga-völgye felett medve- és farkas lakik (láttuk őket a fotókon!); az emelkedők a 25 fokot messze meghaladják, és sötét, sziklás barlangok is vannak arrafelé. Váradon, mit ne mondjak: már nincs a helyén a Janus Pannonius megénekelte ősi székesegyház az „aranyba vont királyokkal”, a Gaudíra licitáló szuperpalotákat pedig ez a furcsa város NEM újította fel tiszteletünkre…

No, mindegy, a mi Bagi Máriánk kedvéért ez apró kellemetlenségek ellenére kimegyünk megnézni e nevezetességeket…

Jövő alkalommal most már valóban Bodrát hallgatjuk, Zsuzsit Medgyessy Ferenccel, Németh Katit Várad nevezetességeivel, s mi minden van még, hogy Ady Endre halhatatlan, hallatlan emlékéről s a viola-tekintetű Lédáról szó se essék…

Ma először kirándulásainkkal foglalkoztunk, Bagi Máriánk tájékoztatott minden apró részletről bennünket, és most már csak az van hátra, hogy elteljen az a pár nap, s robogjon velünk a busz Debrecen, majd Nagyvárad felé…; hogy meg se álljunk a Boga völgyéig!

Arról volt szó, hogy Váradról, a székesegyházról hallgatunk ma előkészítő előadást, de aztán másként alakult: a Csoport néhány tagja megnézte Budapesten a Rippl-Rónai//Maillol kiállítást, és Ormos Zsuzsánk erről számolt be nekünk. Rippl-Rónai emlékházában, a kaposvári Róma-villában pár esztendeje voltunk a Körrel, s jó volt most újra vetíteni a művész képeit. Méghozzá a kongeniális Maillol festményei, szobrai társaságában, melyeket a kiállítás kitűnő rendezője ellenpontozva, illetve párhuzamba állítva helyezett a Galéria falaira. Emlékezetesek lesznek a francia festő-szobrász finom árnyalatú, japános képei, de a görögséget idéző, zárt, tömbszerű szobrai is. Rippl-Rónai pedig ezerarcú művész, láttuk önarcképeit, a Nabis-csoport technikájára emlékeztető munkáit, „kukoricás” képeit és meghitt szobabelsőit: méltó párja ő a nagy franciának.

Nagyváradról pedig majd legközelebb értekezünk!

 Kedves és értékes vendégünk volt máma a foglalkozáson, és lám! szakdolgozat lesz a Pagonyban, pontosabban: a Pagonyból!

Szászfalvi Zsófia andragógia-szakos főiskolai hallgató készített Csoportunkkal interjút motivációinkról, a Körhöz fűző viszonyainkról, érdeklődésünk irányairól és így tovább, több mint egy órán át, majd magánlevelek formájában a neten tovább.

Miután e beszélgetés lezajlott, kezdtük a napi munkát: immár a kirándulásra készülődést. Németh Katink a Debreceni Kollégiumot mutatta be nekünk, Zsuzsink ismételt klasszicizmus-kiegészítőivel. Csokonai Vitéz Mihály jeles kollégiumi hallgató fölemlegetésével folytattuk a szót, és meghallgathattuk a debreceni illetőségű, s az előadásra is ott maradó Zsófi értékes kiegészítéseit.

Volt más vendégünk is: Szabina Tanárnő elhozta kis üdvöskéjét, a nyolcadikos Cintykét, a városi Petőfi Szavalóverseny 2. helyezettjét, aki nékünk most Petőfitől (Bánk bán) és Aranytól (Tetemre hívás) szavalt egy-egy balladát – ámultan hallgattuk a törékeny kicsi lányka árnyalt szavalatát, elkötelezett versmondását. Gratulálunk neki és tanárnőjének.

A Csoportnak pedig köszönjük a szép, meleg szavakat az Önképzőhöz fűző viszonyukról.

Március 13. péntek, nem szerencsétlen nap, sőt! Végre írhatunk arról, ami hétfőn történt, hétfőn zajlott: jubileumi ünnepségünkről, a 10 eltelt évre visszatekintő Nyílt Foglalkozásról. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha azt mondjuk: sikeres volt ez a nap; sikeres volt a (hosszú!) bemutató… Nem tudunk rövidebbet, annyi mondandó gyűlik össze egy-egy év alatt, sok a téma, sok az előadás, nehéz lemondani témáink érdekes részleteiről a rövidség kedvéért – harc az idővel, a percekkel minden évben, de kedves, türelmes közönségünk velünk tart minden esztendőben, szünetben csupán egy kis pogácsát, vizet vételezve, a kiállításra s a Bruegel-pörgetőre pillantva.

S most, hogy ez megvolt, lássuk a legközelebbi terveket! Egy Húsvét utáni utazás Debrecenbe, Szalontára, Váradra, s hozzá az előkészületek, kiselőadások.

S ha majd ez is a múlté lesz – következhet a német reneszánsz Lucas Cranachhal, a Holbein-családdal, Altdorferrel, Dürerrel, Grünewalddal…

Szép idők elé nézünk, úgy hisszük!

A Vég kezdete, s még mindig nem írhatok tartalmakat, titkos foglalkozásainkat éljük jövő hétfőig, azaz csak pár napig már… Annyit állíthatok nyugodt lélekkel, hogy az Art.Pagony teher alatt nő, mint a pálma, s a rá méretett (maga által vállalt) próbákat sorra megállja. Miközben tanul is, fejlődik, hiszen az ismétlés a tudás anyja, mi pedig ismétlünk, becsülettel. S még örömünket is leljük benne, újra- s újra nézve a gyönyörű képeket félmúltunkból s az európai kultúra múltjából. Csak az a mikrofon ne lenne! Meg az állvány. Meg a zsinórok, továbbá a szemüvegek, a papírlapok és alátét-könyvek. Lenne csak elég az az okos kis fejünk és gazdag lelkületünk e fellépéshez, de nem, a – ha nem is keserű, de – erős próbákkal telt poharat fenékig ki kell ürítenünk.

Utána azonban: irány a Partium s Erdély! No meg a debreceni Nagyerdő, Csokonai árnyával.

Máris kiérdemeltük!

Ismét egy küzdelmes délután, harc és birkózás a technika ördögével, a modernitással, az eszközhasználattal, mindenekelőtt pedig: önmagunkkal – ügyetlen kis kezeinkkel, topogó lábainkkal, berekedő torkainkkal, elcsukló hangjainkkal, sértődős, érzékeny lelkületünkkel,

de mindig győztesen kikerülve e harcokból, s még kacagni is tudva holmi Habsburg Myskákon, Canova keresztnevén, harcias kéztartásainkon, fokális, bifokális, fokos és fokozhatatlan szemeinken, lekapkodott szemüvegeinken, té- és tova teszegető papírtartó ujjainkon…

Mindez, tanúsíthatom, előadásaink színvonalát, dicső kedvünket nem érinti! Ennél többet e legutóbbi foglalkozásról nem árulhatok el.

A főnek is főpróbája, siker, kudarc és eltolás; mármint: a Nyílt időpontjának eltolása… Nem baj: nyertünk egy hetet, pompás, épp csak némi korrekciókra szoruló előadásaink legalább ülepszenek, érnek…

Nem írhatok még mindig arról, mit is próbáltunk, de Csoportom igyekezetéről, felkészülése alaposságáról igen, s hogy milyen mértékű a hatékony, békés összedolgozás köztünk!!

Három órát voltunk a Könyvtárban, s pénteken folytatjuk, de reményeink szerint immár: „mikrofonpróba”!

Rendhagyó korai kezdés, rendhagyó izgatottság, korántsem rendhagyó elégedetlenség önmagunkkal… Ez jellemezte mai foglalkozásunkat, mely mindössze két alkalommal előzi már csak Nyílt Foglalkozásunkat: gyakoroltunk, időt mértünk, hallgattuk a félmúltunkról szóló ámulító előadásokat --, mert hisz, igen, közönségünkhöz szólunk e jubileumi alkalommal, mindenekelőtt azonban ismétlünk, felújítunk és emlékeztetünk: magunkat – magunkra, közelmúltunkra, jelentős pillanatainkra. Most nem írhatom le, micsodás előadásokat is hallgattunk-vetítettünk, de, túl a kötelezettségen, valóságos élményt jelentett mindnyájunknak a két és fél órás közös munka, egymás türelmes, közös felelősséggel történő bírálása, az önkritika és igaz érdeklődés. Az ámulat, hogy mi mindent láttunk már együtt. S a remény, hogy mi mindent fogunk még…

Ma nem volt foglalkozás. Ma nem lett foglalkozás, nem tudott lenni, mert nem tudtunk odaérni. Földi Péter Munkácsy-díjas festő Tornyai János Múzeum-beli vezetéséről nem bírtunk odaérni szeretett Könyvtárunkba, mert a Művész Úr készsége és lelkesültsége, továbbá a mi csillapíthatatlan kérdéseink folytán, még továbbá a hallatlan számú festmény okán – másfél órát voltunk a múzeumban,

utána pedig már csak arra futotta az erőnkből, hogy Haranghyné Anka invitálására betérjünk a Nyizsnyai utcába, ahol egy felnyitott tetejű személyautóban a Bőség Kosara, a Földi (sic!) Paradicsom várt bennünket sütikkel, sósakkal, üdítőkkel – Aranka-nap ürügyén. Igen, így kell élni! – mondtuk magunknak, miközben az arra járók ki tudja, mire gondolhattak süteménnyel megtömött pofazacskóinkat, könnyeden emelgetett poharainkat látva a februári alkonyatban…

A Földi-képek így, kommentárokkal, a kiváltó élmény rögzítésével valóban érdekesebbek, érthetőbbek voltak. Különösen a piros-, a piros-kacsás vízfelszín/ingovány vásznak és szürke-fehér, de színes-csíkos ujjú Jézusok ragadtak meg: egy gyermeki álomvilág, ami félelmetes és gonoszkodó is tud lenni, véglényeivel, tollatlan, egymást tépő, egymást kereső madaraival.

Mai alkalmunkon ismét előadásokat, kezdeményeket, véglegesítés előtti bemutatókat hallgattunk a Jubileumi Nyílthoz, és sok örömet leltünk bennük, hiszen mindenekelőtt nem a megmutatkozás, hanem az ismétlés, áttekintés, ismét-felismerés vágya mozgat bennünket most, de az első perctől kezdve is. Próbáltuk az előadásokat összekötni, megtalálni a térben és időben, műfajban és technikában igen különböző epizódok közt a legvilágosabb kapcsolatot és rákövetkezést, s ennek egzakt megfogalmazása olykor nem volt könnyű feladat… De az efféle munka acélozza az elmét, megláttatja a relációkat, megérezteti a gondolat hatalmát, mellyel old és köt. De a gondolattal való visszaélés, a témán megkísérelt erőszakos beavatkozás veszélyét is megérezhettük: csak olyanról szólj, melyhez elegendő a tudásod, egyébként nem amatőr, hanem dilettáns leszel… Most már jöhetnek Szabinánk átkötői, jöhetnek a „kiállítás képei”, a pörgető, a pogácsa, ásványvíz és gitárzene… Várjuk további próbáinkat, egészen a főpróbáig. Várjuk kedves Vendégeinket Mithras barlangjában, Zirc arborétumában, a Herkules-kútnál Visegrádon, Bábel tornya alatt és Károlyi Gáspár megrendítően szép, ódon magyar nyelvétől, Bibliájától feltöltekezve.

Rembrand és Rembrandt, Vermeer és Frans Hals és Rembrandt… őket nézzük szerdán Budapesten, és őket néztük ma is, a foglalkozáson; szép lesz, minden bizonnyal. Annyit leszögezhetünk, hogy a holland és belga kiejtésben, a flamandban és németalföldiben nem vagyunk erősek, így Rembrandt kortársai és tanítványai jobbára betűk és képek maradnak számunkra, de ettől még igazi élvezői lehetünk a tárlatnak.

Nincsen nagyobb festő Rembrandtnál, gondoljuk elfogultan, hisz bizonnyal vannak, akik Luinira, akik Magnascóra, mások Riberára vagy Murillóra esküsznek, de olyanok is, akik Ferenczy Béniben találták meg az egyetlent. Bródy Sándor Rembrandt-ciklusában a gyarló, gyötrődő, poklokat járó embert kutatja, és saját arcmására lel. Most azt olvastuk, hogy senki nem volt akkora tanító, mint a névtelen sírban nyugvó világ-legnagyobbja, annyi tanítványa, követője, utánzója akadt. Mi csak borzongunk és ámulunk Minerváját, belülről sugárzó csirkés lánykáját, Belsazár aranydíszes köpönyegét, Titus angyali szépségű arcát, az első önarckép űzött kis csavargóját látva, vagy felülmúlhatatlan könyvcsendéleteit: az emlékezet tereit.

Igyekszünk szerdán mindent megfigyelni,

de ne feledjük azt sem, milyen szívesen néztük a mai foglalkozás első harmadában a szép, harmonikus, megnyugtató Péreli Zsuzsa-szőtteseket Németh Katink értő bemutatásában!

A Kör vezetőjének őszinte meglepetésére, ma igazi és ős-eredeti jubileumot ült az Art. Pagony, hónapokkal a Nyílt Foglalkozás előtt: keletkezése, létrejötte pillanatait ünnepelte s idézte meg, citátumokkal, képekkel, vetítéssel, jó szóval, kölyökpezsgővel és „piros-sütivel” (most „echte” málnás, nem paradicsomos, nem répás, nem pipacsos – bár ezek is mind finomak voltak, különösen az egyelőre fantáziában létező, de kreációvá válható pipacsos).

Mindenki megszólalt máma, emlékeit, érzéseit, első s majd későbbi benyomásait felidézve az Art.Pagonyról: a kezdetekről s a tűnő, de nem múló évekről. Megszólaltak a csendesek is, a beszédesek, a kacagók, a tudni vágyók mindannyian. Mert azok vagyunk: tudni vágyók, kíváncsiak és elkötelezettek a művészetek s a megszerezhető emberi tudás iránt; és elkötelezettek egymás iránt is, barátok és társak az Idő legyőzésében, a Mindig tovább! kassáki jelszavának követésében.

Verset olvasott Eszterkénk Juhász Gyulától Velázquezről; egy régi jubileumi szöveget Editkénk prezentált a Csoportnak, Antónia a kezdetekről szolgált kedves anekdotákkal, Ancika és Anna művésszé alakulásáról beszélt, sorolhatnék mindenkit, mennyi értékes emlékkel, tapasztalattal gazdagították tagtársaink az ünnepi foglalkozást. Gézánk verselt, mindentudó, végtelen türelmű Máriánk pedig higgadt szeretettel foglalta össze, ami tudható, ami megtudható rólunk.

Szép délután volt, szép képekkel, emlékezetes emlékekkel -- köszönjük a Csoportnak; köszönjük magunknak!

Az Új Esztendő első foglalkozása: újult erő (bár eddig sem volt fogyatkozóban!), tervek, programok – a mai alkalom is mutatta, hogy alig tudunk (nem is tudunk) végére érni feladatainknak, terveinknek, mondandónknak.

Tervezzük s készítjük először is a jubileumi Nyíltat (ez a legfontosabb közeli vállalásunk), de adósak vagyunk a közelmúlt kisebb kirándulásainak, múzeumlátogatásainak elemző felemlegetésével is (REÖK Palota tárlatai, egyiptomiak a Móra Múzeumban, az Alföldi Galéria két ifjú művésznője), és készülnünk kell a január végi Rembrandt-kiállítás befogadására is, no meg ott van Kovács Margit, akit mintegy idekészítettek nekünk, Vásárhelyre…

Ma Ormos Zsuzsink invenciózus, magával ragadó előadásában még visszatértünk Luxorba, Karnakba, Gizehbe és Thébába, hogy Abu Szimbel sziklatemplomát ne is említsem. Láttuk a vakító afrikai eget, a mindent elsöprő, égető napsütést s a kövek és a halál birodalmát, mely odabent, a sziklák mélyén mégis színekkel, élettel, csodás műalkotásokkal telített. A halálnak szánták alkotóik, amit ők, okkal-ok nélkül, egy másik életnek reméltek. Mi, (egyelőre még) élők – élőként profitálunk e nagyszerű művekből.

Ezt követően végre Szalma Jutkánkat is meghallgathattuk: bemutatta prezentációját, Bernáth Aurél-kereséseit megosztandó a csoporttal. Visszavágyunk most már, értő szavai nyomán, az Erkel színház halljába, hogy újra szemlélhessük a stilisztikailag csaknem besorolhatatlan, izgalmasan vertikális időskori freskókat, de ama ismeretlen másik freskóért (Jutka most mutatta képen) szívesen átmennénk a Jászai Mari térre… a sakkozó Kádár János? hmm, ez nagyszerű lehet élőben is! (Lenin is sakkozott, méghozzá pl. zürichi emigrációja alatt a Cabaret Voltaire-ben, ahol a dadaizmus ülte első torát.)

Jövő órán folytatjuk a hiánypótlást, de meghallgatjuk az első Nyíltra szóló előadást is Annánktól.

Minden esztendőben megültük a Karácsonyt együtt, jó testvérekhez illően, így ma is együtt voltunk a Könyvtár Olvasójában, ünnepelni, kacagni, emlékezni, zenét hallgatni. Mindenki készült valamivel: a tét idén a Pásztorok imádása tematika volt, ehhez mértük prezentációinkat, felolvasásainkat.

Változatos, szép délután volt sok zenével, még több képpel, evés-ivással, darvadozással, tombolával. Csaknem mindenki itt volt, s aki nem – igazoltan volt távol, amennyiben unokák születéséről igazolást kaphatnak friss nagymamák; amennyiben ápoltatásért az intézmény kiad egy önképzőkörnek némi igazolást… Mártáinknak, Jung Katinknak levelet írtunk, s szokott porcukor-szárnyú angyalkáink máris megjelentek, s megkezdték az ajándékosztást (Art.Pagony kulcstartó… hamarosan övünk és mellénykénk is lesz e nemben, harcedzett katonák a képzőművészetek aknamezőiről…)

Sokféléről esett szó a pásztorok s a Kisjézus ürügyén, és a fáradtság gyorsan elpárolgott. Számolatlanul néztük s ismertük fel a képeket, melyek a szent bibliai jelenetet ábrázolják, s láttunk különleges képet is nem egyet, sőt láttuk a barlangot is mint elképzelt szülőhelyet, láttuk a Rembrandt-kép meghitt, sötét belső terét, a törékeny, csonttalan Máriát a Treboni Mester kezétől és Giorgione mesefiguráit…

Verselés, meseolvasás, furulyaszó, rajzolás – volt itt minden, ami művészet, de képviselte magát a szakácsművészet s a design is – köszönet érte! Voltak egészen kicsi, de bátor vendégeink is: egyikük félős egérkeként cincogott egy dalt, míg a másik fogvacogva bár, de dalolta Isten zsoltárait.

Két hét múlva Szeged és múmiák – nem fogunk félni tőlük!